Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

dscn9472

Kalandok Azerbajdzsánban 2/2

Gobustan 2018. július 31. reggelén

Libasorban, egymás mögött haladunk a kétszer három sávos autópálya-szerű főút széles leállósávján Azerbajdzsán fővárosától nagyjából 60 kilométerre déli irányban. Ha akartuk volna, már tegnap este megérkezhettünk volna Bakuba, a szél, az út, az időjárás, nagyjából mind velünk volt, s 149 kilométert tettünk meg idáig, a Kaszpi-tenger partvidékéig. Hogy miért itt vagyunk most, s miért nem a túra céljában? Erre egyszerű magyarázat van: meg szerettük volna nézni a világon egyedülálló iszapvulkánokat, melyek itt, közvetlenül az ország legnagyobb erőforrása, a „folyékony aranykutak” mellett bugyognak a felszínre. Kissé megviselt már minket ez a monoton szakasz, ahogy elhagytuk a hegyvidéket szinte végig „autópályán” jöttünk. Ezen pedig még az autózásnál is unalmasabb dolog bringázni. Viszont – akárcsak autóval – nagyon jól lehet rajta haladni. Lahic óta nem túl sok érdekesség történt velünk. Néhányszor kipróbáltuk a helyi konyha különlegességeit: voltak nagyon jó tapasztalatú olcsó éttermek, kedves emberekkel, de tegnap este mindezt feledtette egy - bár fejedelmien pompás – de még otthoni viszonyok között is drága étkezés, melynek keretében keleti „barátaink” megint nyugatról érkezett, gazdag, két keréken guruló pénztárcának nézték csapatunkat. Jóval többet kértek, mint amire számítottunk, elsőre kereken 100 manatot (15 500 Ft). Mindjárt kivert minket a frász, ugyanis egy pocsék környék volt kamionosokkal, s más kétes arcokkal. Szerencsére az arcunkra kiült döbbenet őket is jobb belátásra bírta, így rögtön lefelezték az összeget, amit még mindig nem tudtunk kifizetni, így aztán megelégedtek harminchét manattal (nagyjából 5700 forinttal), mely így is messze a legdrágább étkezésünk volt a túrán. S ennél is bosszantóbb tény, hogy az utolsó napra egy kanyi vasunk nem maradt. Kártyával fizetni? Az pedig nem túl nagy divat errefelé.

dscn9385

Tegnap nem terveztük ilyen hosszúra a napot, ám a sivatagban koszosan, büdösen megállni nem túl jó érzés, így becéloztuk magunknak a Föld legnagyobb tavát, abban a reményben, hogy abban akad némi víz a fürdéshez. S – az ominózus vacsora után – már teljes sötétségben sikerült is elérni a tengernek is becézett víztömeg hullámzó, ám roppant igénytelen partvidékét. Huszonnyolc méterrel a világtengerek szintje alatt kellemes, már-már túl enyhe éjszaka után érkeztünk meg ide, Gobustanba.

– De mit fogunk ma enni? – ez volt a nagy kérdés. A harmadik boltból kellett tovább indulnunk reggeli nélkül.

Persze a „világhírű” vulkánok szomszédságában sehol egy pénzváltó vagy bank. Csupán egy lepusztult, igénytelen falu tele taxis hiénákkal, akik a lelküket is eladnák azért, ha elvihetnének minket a vulkánokhoz. Egyiktől sikerül Tominak némi manatot szereznie amerikai dollár fejében (persze pocsék árfolyamon), de így az első probléma megoldódott.

A reggeli izgalmak után végre rátérhettünk a lényegre. A Gobustan Nemzeti Park a Világörökség része. A kultúrtáj magába foglal több ezer sziklarajzot, középkori településmaradványokat és sírokat. Nagyjából egy órát bolyongtunk a rajzolt sziklák között, s közben azon járt a fejünk, hogy ha valaki csak azért lerepül ide Budapestről, kifizeti a repjegyet, a vízumot, hogy ezt láthassa, az elég nagy hibát követ el.

– Nézzük meg inkább az iszapvulkánokat!

A csapat nem túl lelkes, baromi meleg van, s a vulkánok innen még bő 15 kilométerre vannak, Bakutól távolodó irányban. De taxira nincs pénzünk, így nincs mit tenni, visszagurulunk az „autópályára”, s irány dél!

Az utolsó falucskában két bringás srác csapódik hozzánk. Elsőre segítőkésznek tűnnek, hiszen mennek előttünk, elűzik a kutyákat, mutatják az utat, de mi jól tudjuk ezt valamilyen haszon érdekében teszik. Próbáljuk elmagyarázni nekik: köszönjük itt van a GPS nem fogunk eltévedni, de hajthatatlannak tűnnek. Kopott, sárgás világvégi tájon kanyarog alattunk a tájba beilleszkedő földút, mely néhol olajtól ragacsos. Ez viszont nem valami leharcolt terepjáróból, hanem a föld alól került ide. Jó helyen járunk!

Pár kanyar és egy húzós domb után végre feltűnnek előttünk az iszapvulkánok. Körülöttük fekete burkába és nikkába burkolt, felismerhetetlen nők pózoltak egymásnak és férfi kísérőiknek.

dscn9438

– Milyen jól nézel ki ma, drágám! – viccelődtünk magyarul.

Egy – viszonylag sík területen – nagyjából tíz, egyenként 3-4 méter magas földkupac, tetejükből lassan bugyog az iszap. Néha egyik-másik hatalmasat böffent, ekkor – mint a láva – lefolyik az oldalán a kirobbantott iszaptömeg, s szép lassan megszilárdul.

- De vajon meleg-e ez is, mint a láva? - ezen járt az eszünk.

- Hát nem! – az iszap ugyan a föld mélyéről tört elő, mégis hideg volt.

dscn9436

Mint később megtudtuk, ugyanis ezek a vulkánok teljesen máshogy működnek, mint az igaziak. Itt a föld mélyéről feltörő metángáz útjába került az iszapréteg, melyen buborékonként áttörve tolja egyre feljebb és feljebb a masszát, mely a felszínre érve egy-egy öblös bluggyanás keretében kifolyik a kis homokdomb tetejéből. Mint a túrákon sokadszor nekem megint a Kis herceg története jutott eszembe, akinek a saját bolygóján saját vulkánjai voltak. Pár éve Vulcano szigetén nekem is volt egy, meg is főztem rajta a vacsorámat. S – bár ezeken az azeri iszapvulkánokon főzni nem tudnék – mégis milyen jól mutatna egy ilyen a kertemben. Kár, hogy nem tudom hazavinni.

Baku óvárosa 2018. augusztus 1. a déli órákban

Hát itt vagyunk, megérkeztünk végre! 2300 kilométerrel a lábunkban próbáljuk befogadni az élményt, amit a kétmilliós Baku adhat nekünk. Nem volt meglepetésszerű találkozásunk, hiszen olvasmányélményeinkből tudtuk, hogy – akárcsak a grúzok és az örmények – úgy az azeriek is a fővárosukba ölik GDP-jük nagyrészét. Hála a sok-sok kőolajnak, no meg az orosz befolyástól való függetlenedésnek, most már van is mit ölni, s ez meg is látszik a metropoliszon. Mindenfelé vadonatúj felhőkarcolók, kormányépületek, sportcsarnokok, konferenciatermek emelkednek a magasba, az egész olyan mint egy építészeti kiállítás. Csak a UNESCO Világörökség óváros lóg ki a sorból, mely megőrizhette eredeti arculatát. Le is parkoltuk a bringákat és gyalog indultunk neki a kacskaringós utcácskáinak. Természetesen mint az országban mindenhol, itt is a „nagyvezér” óriási portréja kacsint vissza mindenhonnan, egy olyan országban, ahol a demokrácia csak kirakat, nem működhet ez másképp. Hiszen akárcsak a magyaroknak, úgy az azerieknek is a képükbe kell nyomni, hogy milyen sikeres és gazdag országban élhetnek, no és ezt kinek köszönhetik. S bár a nagy példakép, akinek plakátjával a legeslegutolsó lepusztult kis azeri faluban is találkozhattunk, már nem él, nem kell aggódni, a fia jó kezekben tartja az ország pénzét és imidzsét.

dscn9451

Ám de hiába a csodálatos, térkővel kirakott parti sétány, az öntözött zöld parkok, a fényűzően csillogó épületek, az egész csak egy jól megrendezett díszlet. A szennyezett Kaszpi-tenger bűzös vizével ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni, mint a gazdagság látszatához kapcsolatos előítéleteimmel.

- Nézzük meg, aztán menjünk – nagyjából ez volt a hozzáállásom a városhoz.

Tegnap este még egy éjszakát töltöttünk a sivatagban, a forgalmas partmenti főút és a lobogó olajfáklyák szomszédságában. A közeli szemetes strandon ismét megmártóztunk a tó langyos és enyhén sós vizében, s összefutottunk néhány helyivel, akik komoly érdeklődést mutattak kerékpárjaink iránt. Tomi persze megint az üzleti lehetőséget látta a kapcsolatban, s bár saját bringáját nem áldozta volna be, felajánlotta, hogy – igény esetén – bármikor visszatér egy hasonlóval, ha fizetik a repjegyét. Engem inkább az aggasztott, ha ennyire nem lehet itt bringát kapni, akkor hol fogunk kerékpárjainkhoz dobozt szerezni az utazáshoz. Persze felesleges volt aggódni, mert – mint ma kiderült – itt is pont ugyanolyan bringaboltok vannak, mint otthon.

Aztán reggel visszatértünk a kétszer három sávos autópálya-szerű főútra, mely egészen a fővárosig hozott minket. Bár széles, biztonságos leállósávban haladhattunk azért aggodalomra volt okunk. Tegnap este egy Kamaz teljesen nyugodtan jött forgalommal szemben a leállósávunkban.

A város határában aztán hatalmas útlezárásba és dugóba ütköztünk. Első látásra teljes téboly uralkodott a megvadult, széles átjárható utakhoz szokott azeri autósok között. Nálunk birka módjára szépen mindenki várja a sorát, csupán néhány ősbunkó próbál hasznot húzni a tiltott sávokból. Itt mindenki ebbe a kategóriába tartozott. Nem volt talpalattnyi hely a főút sivatagos környékén ahol valaki nem próbált volna meg elsurranni. A beszoruló járművek pedig bőszen nyomták a dudát. Idő kellett nekünk is, mire előre tudtunk furakodni, hogy meglássuk mi végett is áll a sor: egy szigorúan ellenőrzött teljesen kihalt hatsávos főútba botlottunk. A járdán próbáltunk meg elsurranni, de kisvártatva itt is feltartóztattak bennünket. Nem érthettük mi történhetett, így egy európai kinézetű, de helyi lánytól érdeklődtünk:

- Jön az elnök – közölte egyszerűen.

Ezért kell lezárni mindent, s ellehetetleníteni mindenkinek a reggeli munkába jutását. Putyin, Erdogan – ismerős, már nekünk is. Félek, hogy az elmúlt pár évben sokkal közelebb kerültünk Azerbajdzsánhoz, mint a szomszédos nyugati országokhoz. Pár év, s felkerülnek kedves vezérünk plakátjai mindenhová. Azt hiszem ez lesz számunkra is a vég.

dscn9463

Tettünk néhány kört a modern kirakatvárosban, bevásároltunk, s kinyomtattuk Tomi beszállókártyáját, ugyanis hiába a hipermodern reptér, a mobil beszállókártyát még nem tudják elfogadni.

Baku - sokak pénzéből épült, de csak kevesen élvezhetik

Tudtuk, hogy a hatalmas délutáni csúcsban nem lesz egyszerű kijutni a jó harminc kilométerre lévő légikikötőbe, így nem is húztuk sokáig a városnézést. A hat-nyolcsávos főutakat nem tudtuk használni, így kénytelenek voltunk behajtani a lepusztult, szegényes elővárosokba. Legalább utoljára láthattuk még az ország igazi arcát is. A reptér előtt hatalmas olajfúró-tornyok magasodtak, a sivatagi tájat nem egyszer olajfoltok szennyezték. Ez és a Kaszpi-tenger szennyezett, bűzös vize emlékeztetett engem arra, hogy a gazdagságért és a látszólagos jólétért igen nagy árat kell ám fizetni.

Már a nap súrolta a horizontot, mikor fáradtan, elcsigázottan begurultunk a „nagyvezérről” elnevezett nemzetközi reptér csillagpalotájába. Bár gépünk csak a hajnali órákban indul majd, még este nekiláttunk az előkészületeknek. Fárasztó, forró nap volt a mai, rendesen megviselt minket, így mindenki feszültebb az átlagosnál. Még azon is össze tudunk veszni, hogy kié legyen a legnagyobb doboz. Rövid méricskélés után kiderül, hogy még mindig Dia gépe a legnagyobb. Tomi pedig idegesen aprítja miszlikbe hátsó sárhányóját, ami miatt nem akar beleférni gépe a dobozába. Egy zűrös éjszaka után másnap kora hajnalban repültünk vissza Budapestre Tomival egy közepes lefolyású gyomorfertőzést összeszedve. Így ért véget ez a kaland.

dscn9482


  • Túra hossza: 309 km
  • Túra nehézsége: Nehéz
  • Túra terepe: Hegyvidék
  • Szint: +3700 m,-3700 m
  • Átlagos meredekség: 2.7 %

Utószó

Havas hegyvonulatoktól kopár magasföldeken át vezetett utunk egészen a forró kősivatagig a Feketétől egészen a Kaszpi-tengerig. Három ország, közös szovjet múlttal mégis eltérő szokásokkal és hatalmas ellentétekkel. Társaimat folyamatosan kérdeztem, hogy ha a három bejárt ország egy tortát képviselnek, akkor mekkora szeleteket adnának az egyiknek, másiknak illetve a harmadiknak? Számomra ez nagyon sok tényező függvénye: ha a tájképet nézzük, egyértelműen Grúzia lenne a nyerő, a Kaukázus vonulatai már az első héten teljesen lenyűgöztek. Itt ettük szerintem a legjobb kajákat is: az utánozhatatlan lavashi ízét még mindig érzem a számban. Ha az épített örökség emlékeit nézzük, akkor biztosan Örményország lenne a nyerő. Földbe gyökerezett a lábam a Geghard kolostor, vagy a Garni templom látványától és a megannyi többezer éves műemléktől. Ha az utak minőségét és a változatosságot nézzük akkor Azerbajdzsán győzött volna, hiszen itt a Kaukázus vadregényes, kopár magashegyi vidékeitől az erdőségeken át a kopár kősivatagig mindenben volt részünk. Ha az embereket kéne megítélnem, nehezen tudnék döntést hozni: mindhárom országban főként rendes és segítőkész lakosokat vetett elénk a sors, akik jószándékkal viseltettek irántunk. S ha mindezt egybe kéne gyúrnom, s szigorúan sorrendet kéne felállítanom, akkor talán Grúzia lenne a nyerő ország egy hajszállal megelőzve Örményországot, majd Azerbajdzsánt. De ezemben sincs, hogy ilyen listákat gyártsak! Nem azért mentem oda. Hisz mindhárom országban szabadon élvezhettem a kerékpározás örömét és csillapíthattam az újdonság megismerésének mérhetetlen vágyát. Bár Ázsia nagyon más vidék, mégis gyorsan megtanultam otthon érezni magam benne, elfogadtam azt ami kicsit rosszabb mint itthon és tudtam örülni a jó dolgoknak. Számomra ezt jelenti a túrakerékpározás. Az első héten Aliz jó társ volt ebben, maximálisan odatette magát, nem húzott vissza, s még az is megadatott, hogy az ő tapasztalatlan újonc szemével szemlélhessem a dolgokat. Diával és Tomival már egy több mint tíz éve összeszokott csapatot alkotunk, hatalmas rutin adott erőt nekünk, hogy túra során adódott helyzeteket maximális könnyedséggel kezeljük. Dia még ennyi tapasztalat és 15 túrás év után is csillogó szemmel rá tud csodálkozni minden újdonságra. Tomiból sajnos szép lassan kezd ez elveszni. Ő sajnos idén is egy kicsit otthonról élte meg ezt az utat, úgy láttam túl sokat agyal az otthoni dolgokon, a folyamatban lévő lakásfelújításán, a pénzügyi dolgain, s ezek miatt nem tud fejben ott lenni velünk. Persze emellett rengetek vicces, jó pillanatunk is akadt, de ennek árnyéka folyamatosan rávetült a túra hangulatára. Dia idén is hozta önmagát tekerésben, szervezésben, hangulatban egyaránt vele nagyon jól éreztem magam az út során.

dscn9461

Vége