Megérkezés Genfbe (2020. július 11-én az esti órákban)

Az éjszakában repülő EasyJet félhomályában alig pár ember nézelődik az ablakon kifelé, ám hirtelen mozgolódás támad. „Azt hiszem, ezt neked is látnod kell”- kelteget Zoli, és még pont elcsípem a Mont Blanc felső menedékházának fényeit, melyben nemsokára már ébredeznek a csúcshódítást tervező hegymászók. Nosztalgikus gondolatok között tudatosítom magamban, hogy szinte perceken belül megérkezünk Svájc második legnagyobb városába, Genfbe. A sikeres landolás után, laposan pislogva szereljük a bringákat a kihalt váróteremben, lelkileg készülve a ránk váró éjszakai táborhely keresésre. Szerencsére a vártnál könnyebben sikerült egy futóösvény melletti helyet felfedezni, igaz, közben átléptünk Franciaországba.

1. nap 2020. július 12. GENF - Lausanne - Forell - Oron - Bulle- Broc

Ez igazából már a 14. túra napja Aliznak, hiszen Krétáról nem haza, hanem Genfbe repült a csapat, további kalandokat keresve. (Az előzményekért katt IDE!) Mivel azonban teljesen különálló rész így a számozást megváltoztattuk. Alizzal, a történet főszereplőjével csináltunk egy interjút, amit ITT! olvashatsz el. - szerk.

A kellemesen megszokott olajfaerdők illata és a tenger morajlása után, kissé váratlanul érintett reggel a cipőmben mászó meztelen csiga látványa, hiába lett volna ez teljesen természetes jelenség 2 héttel ezelőtt, ideje lesz újra visszaszokni a „hazai” erdők bájához! Egy gyors összepakolás után, már úton is voltunk a számunkra akkor még szokatlanul bringásbarát Genf belvárosa felé, hogy a híres szökőkút látványában fogyaszthassuk el a Krétáról átmentett reggelinket, előre gondolva a vasárnapi boltbezárásokra. A genfi-tó partján továbbhaladva, elgondolkodtam azon, hogy talán nem csak pár szelet megszáradt kenyeret hoztunk át, hanem a Krétán állandó szembeszelet is sikerült véletlenül becsomagolni az egyik bringa mellé, de sebaj, a svájci bringaút-hálózat megcsodálása az első kilométereken egészen lefoglalt. Egy utolsó strandolásra még megálltunk a tóparton, inkább csak élvezni a szemközti part hegyóriásainak látványát, mintsem ténylegesen fürdeni.

Genfi-tó - a "svájci Balaton"

Egész eddig csak a szembeszél nehezítette utunkat, viszont Lausanne-nál kénytelenek voltunk búcsút venni a Genfi-tótól és kimászni a medréből az e-bike-ra pont megfelelő meredekségű utcákon, hogy elindulhassunk a következő hágónk irányába. Egy küzdelmes délután után elértünk az addigra sokat emlegetett Bulle nevű városba, ahol tettünk egy tiszteletkört, majd suhantunk is tovább, hogy meglegyen a napi táv és a tökéletes alvóhely. A térképen előre kinézett rész szerencsére beváltotta a hozzáfűzött reményeket, előre megépített tűzrakóhellyel és otthagyott sátorcövekkel jelezték számunkra a helyiek, hogy itt bizony még Svájcban is szoktak vadkempingezni.

Táv: 117, 41 km

2. nap 2020. július 13. Broc - Jaun- Jaunpass (1509 m) - Spiez - Interlaken - Meiringen - Innertkirchen

A túra első pulcsis reggelén megkezdtük a sárga vonallal felfestett bringás „kapaszkodósávban” a hágómászást. Az első svájci hágómnak kiválasztott 1509 méter magas Jaunpass-ra felvezető út százaléka inkább a krétai útépítők munkájára hasonlított, viszont az országútisok szinte az autók számát is meghaladták. A hágó tetejét jelző tábla után –már amikor a szél engedte- a Thurnersee partjáig gurultunk. A part mentén haladva a bringaúton meg is jegyeztük, hogy 1-2 építészeti megoldást átvehetnének a Balaton-kör építői is, kezdve az útszélességtől, egészen a tó fölé benyúló hidakig.

A Thunersee partvidékének hangulata

Egészen Interlaken-ig egy sétahajóval folytattunk barátságos versenyt, aminek az eredménye döntetlen lett, így értünk be a turistaközpontba, ahol lépésben haladva nézelődtünk. Megcsodáltuk a négyezres magasság fölé nyúló Jungfrau-t, vagyis inkább csak a szoknyáját és a felhők közül néha-néha kibújó gleccsereit, habár Zoli állítása szerint még a csúcsot is látta. Kikeveredve a városból a Brienzersee meredekebb partján ment tovább a bringaút, kicsi, de annál meredekebb dombocskákkal. Egy ideig még élveztük is ezt a fajta utat, de a dombok csak nem akartak fogyni, az elektromos kerékpárok nyugdíjas tulajdonosai pedig vígan köszöngettek, amíg mi szenvedve toltuk felfelé a saját bringáinkat. Hasonlóképpen érezhette magát a 2 kisgyerek, akiknek az apukája humorosan közölte, hogy „ott jön Superman” utalva ezzel Zoli pólójára, amit nagyjából csak ő és a pólót viselő személy tudott értékelni abban a helyzetben, én inkább a gyerekek pillantását viszonoztam. A tavat elhagyva a délutáni fényekben kerestünk egy Migros-t, hogy a következő napi szintgyűjtéseink előtt fel tudjuk tölteni az készleteinket és már csak a táborhelykeresés maradjon aznapra. Az utolsó közösen megjárt városunk, Innertkirchen már az esti nyugalmát vette fel. A térképet nézegetve meg is beszéltük, hogy mennyire jó hágó-mászós edzőköreik lehetnek a helyieknek, ugyanis másnap különböző kétezres magasságú hágón folytattuk az utunkat, Zoli a Grimselpass felé fordította a bringáját, én pedig a Sustenpass irányába indultam el. A város kempingjében azonban mégsem aludhattunk, így nem ellenkeztem, amikor Zoli bevállalta, hogy a Sustenpass első pár kanyarját közösen tegyük meg, egészen egy víztározó lezárt kis magánútjáig, ami végül tökéletes sátorhelynek bizonyult.

Táv: 121,94 km

3. nap - a "szólóprodukció" kezdete 2020. július 14. Innertkirchen - Sustenpass (2260 m) - Wassen - Altdorf - Klausenpass (1948 m) - Spiringen

A reggelt egy gyors elköszönés után Zoli fagyos gurulással indította, én pedig megkezdtem az egész délelőttöt igénybevevő hágómászást, megcélozva az altdorf-i Aldit, hogy ott újra friss kenyér legyen az ebédem. Igaz, a nyári mászótúrák során autóval mindig átkelünk 1-2 szomszédos hágón, de mégis meglepetésként ért, hogy mennyire más átélni ezt az élményt két keréken. Hallani, ahogy a szomszédos hegyoldalt zúgnak a vízesések, köszönni a mellettem elvágtázó országútisoknak, pihenő közben bocikat simogatni, megérezni a tipikus svájci „hegy-illatot”. Talán ezek azok a pillanatok, amiért reggel 8-kor már sok kerékpáros lefelé száguld szétfagyott ujjakkal, és semmi pénzért nem cserélnék ezt el? Talán igen, talán nem, de az biztos, hogy én a 2260 métert jelző Sustenpass tábla mellett állva így éreztem magamat. Szerencsére a hágó tetején szakaszosan engedték át csak a forgalmat, így a korlátok nélküli úton is bátran és aggodalom nélkül meg tudtam állni, egyszer-egyszer visszapillantani a mögöttem lévő szintekre.

Apró sziklaalagutak során vezetett fel az út a Susten-hágóra

Egy késői ebéd és szieszta után majdhogynem azonnal jött is a következő kihívás, a Klausenpass személyében. Nyugodtan, kapkodás nélkül indultam meg felfelé, egyrészt időben jól álltam, másrészt már 1500 méter szint volt a lábamban, és még ugyanennyi hátra volt. Igaz, nem terveztem felmenni a hágó túloldalára, végül is kinek jut az eszébe sátorral, teljes menetfelszereléssel ennyi szintet megmászni? Nekem biztos, hogy nem, de a térképről táborhely-gyanúsnak tűnő hely nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, lakóházak, nyaralók, és nyüzsgő élet fogadott. Előzetesen Zoli kitanított, hogy a hágókon nagyjából csak a patak mellett lesz esélyem táborhelyet találni, úgyhogy jobbnak láttam sietni, hátha találok fentebb vízszintes területet. Azonban rutinosabb túratársamnak - szokás szerint - igaza volt, egy gazos félalagút szervizútján kívül tényleg minden függőleges legelő volt, úgyhogy kénytelen voltam felmászni a lemenő nap fényében 1952 méterre, aznap másodjára. Már szinte éreztem a hágó tetején lévő hotel konyhájából szálló illatokat, amikor hirtelen megállt velem szemben egy autó. Kipattant belőle egy idősebb hölgy, majd kevert angol-némettel, de kitörő lelkesedéssel gratulált, megtárgyaltuk a honnan-hova, milyen idő lesz és hasonló alapkérdéseket, és ahogy jött, olyan lendülettel tovább is állt. Ő jobban örült, mint én, annak, hogy lassan felérek a Klausenpass-ra, én viszont ledöbbenve tekertem tovább.

A nap második hágójának tetején

A mászásokról szerzett negatív tapasztalatok miatt a „morcos svájcinak” titulált emberek ebben a pár napban számomra teljesen megváltoztak, a lehető legjobb irányba. Ezt még fokozta, hogy az rohamtempóban való táborhely-keresés közben egyszer csak feltűntek lakóautók és egy sátor is a kihalt városkák között. Megörültem, ám egyben el is kezdtem félni, nehogy egy kempingbe fussak bele, mert akkor muszáj lett volna továbbhaladnom, bele az éjszakába. Bekopogtam a magányos sátor ajtaján, ahol egy japán család kukucskált ki, majd kézzel-lábbal sikerült megfejtenem, hogy ez bizony egy teljesen ingyenes, legális kemping hely. Ilyet sem láttam még Svájcban, úgyhogy rögvest fel is állítottam a sátrat, és a 3000 méter szintes nap után már sem a hideg, sem a sötét felhők nem zavartak, amik végül a következő napok során a túra kísérőivé szegődtek.

Táv: 106,02 km

Írta: Bodó Aliz