5 nap 2019.08.26. Hétfő (64 km 685 m)

Éjszaka lehetett egy kis eső, mert reggel, minden csupa víz volt. Most felhő sehol, csak a kék ég, erre a látványra vártunk öt napja. Nagy szükségünk is volt már a jó időre, mert ezen a napon csupasz biciklis, látványos etap volt a terv.

Felkelés után rögtön megreggeliztem, mert Cobranco szokása az volt, hogy csak 11 felé álltunk meg enni én meg ezt nem nagyon bírom. Kaja után lassan összerámoltunk. A napi túrára felesleges kacatokat a sátorban rejtettük el. Valamivel 8:45 előtt útnak indultunk. A tervek szerint először a tó nyugati oldalán haladva, a B166-os útra fordulva szerettük volna elérni Gosau-t, aholt balra fordulva a Gosausee volt az első célpont. Ott szétnézünk, majd visszatérünk a Hallstatt-i tóhoz, amit megkerülünk. Ha lehet, akkor fürdünk és a kora délutáni órákban már újra a kempingben vagyunk. És, hogy mit terveztünk kora délutánra, azt majd később elmesélem...

Lássuk, hogyan teljesültek a tervek!

A reggeli indulás után átgurultunk a városkán, - ahol még mindig nem voltak turisták . Nem néztünk tüzetesen szét, hanem azon az útvonalon haladtunk, ahonnan előző nap érkeztünk. Alig mentünk egy keveset, jelentősen megélénkült az autós forgalom, 9 db Camper (lakóautó) jött 5 perc alatt hátulról, mi meg szívtuk a kesernyés Diesel füstöt.

Alig öt km után elértük az utunkat (B166), de meglepetésemre Cobranco nem balra, hanem jobbra kanyarodott. Kérdésemre azt a választ adta, reggeliző helyet keresünk. Ezen elcsodálkoztam, mert egyrészt, ilyen korán még soha nem akart reggelizni, másrészt én már a sátornál ettem, ittam rendesen. Abszolút nem voltam kívánós, de nem volt mit tenni, lementünk a Gosauzwang félszigetre a tópartra.

Teljesen meglepődtünk, mert találtunk két, teljesen elhagyott épületet, az egyik valami malom volt, a másik viszont - a közvetlenül a tóparton álló - valamikori szálloda. Meg is állapítottuk, hogy jó lenne vadkemping helynek. A szálloda víz feletti erkélyén állva tekintettünk a túloldalra, ahol óriási hegyek árnyékot vetettek a vízfelületre, de minket jótékonyan cirógattak a nap sugarai. A reggeli párán szétszóródó sugarak sejtelmessé tették a tájat, amit csak erősített az elhagyott szálloda érzete, melynek az ajtaja is nyitva volt, mi meg bementünk. Így szoktak kezdődni a „ZS” kategóriás horrorfilmek...

Odabent, mintha csak félbehagyták volna a felújítást, a lambéria egyik fele festve, a másik festetlenül, bent alumínium létra – ellopatlanul -, a recepciónál még a bútorok is ott álltak feltornyozva. Kísértetes volt. Szerencsére nem történt rémisztő fordulat, sértetlenül kijutottunk, majd 25 perc „pihenés” után végre megkezdődött a tényleges túra.

Ahogy letértünk a Gosaubach völgyébe, rögtön 8-9% meredek út fogadott, na meg erős forgalom és sajnos nem csak személyautók, hanem buszok, teherautók is küzdöttek megelőzésünkért. Nem volt kellemes a meredek emelkedőn lassan billegni, miközben mindenki erősen haladni szeretett volna. Intelligensek voltak a sofőrök és szerencsére nem adódott necces pillanat.

A Gosaubach völgyben haladó főút érdekesen lépcsős kialakítású. Az eleje meredek, aztán majdnem sík, majd újabb meredek lépcső és ez ismétlődik többször. Később 3-4 % meredekségűre szelídül és a vége megint meredekebb.

Hallstatt-tól, 15 km tekerés után értük el Gosau-t, ahol búcsút intettünk a főútnak és balra lekanyarodtunk róla, követve a Gosaubach irányát a hegyek felé. Az időjárás pompás arcát mutatta, kék ég, napsütés, némi fátyolfelhőzet, de ez a látványt nem rontotta. Előttünk a Dachstein tömbjének csipkézett hegygerincei tűntek fel, mellettünk pedig üde zöld alpesi legelők kísérték az utat, teljesen svájci érzetet keltve.

Hintertal-t elhagyva már csak 2 km hátralevő utat jelzett a tábla, de ennek a 2 km-nek a vége elég combosra sikeredett 12-14%-on kapaszkodtunk a sűrűsödő autók között. A tó előtt elég hosszan parkolóhelyek álltak, de már 4-500 m-es szakaszon tele voltak járművekkel 11 óra után. Ahogy felértünk és a lihegés csökkent kissé, akkor már a látványt is tudtuk élvezni.

A hosszúkás alakú Gosausee északnyugat-délkelet irányú völgyben terül el 930 m-es magasságban, a két oldalán 1500-1800 m magas hegy gerincek tornyosulnak, míg a délkeleti csücske irányába nézve a Dachstein tömbje és gleccsere uralja a tájat.

Mi az északnyugati végénél csatlakoztunk be, a tavat megkerülő murvás útba. Azt terveztük, hogy körbe fogunk menni. Sajnos a levegő párás volt, a Nap szemből sütött, de azért ki tudtuk venni a hegyek kontúrját, néhol még részleteket is. Azt kell mondanom élvezetes látványban volt részünk. Amikor kigyönyörködtük magunkat, akkor az óra járásának megfelelő irányba elindultunk, hogy a tó jobbra essen tőlünk, ami a kamera miatt volt optimális. A tó zöld víztükre, – szinte függőleges – sziklafalak közé szorult, s helyenként sziklába vájt úton haladtunk, úgy mintha alagút lenne, csak a tó felőli oldala hiányozna.

Olyan 1 km haladás után jött hátulról egy autó és a benne ülő valamit ordibált. Azt vettem ki belőle, nehezményezte, hogy bringával haladunk kb. 5-6 km/h sebességgel. Később Cobrancoval megvitattuk az esetet, azt sütöttük ki, hogy az út elején lehetett menni bringával, majd a kerékpárutat felzavarták a hegyre, amit mi nem vettünk észre. A tó átellenes végébe kb. 19 perc alatt jutottunk el. Az út másik felén szinte végig erdőben vezetett az út, viszonylag kevés kilátással, de ahol mégis, az pompásnak volt nevezhető. Dél körül zártuk be a kört, és egy rövid körbetekintés után fájó szívvel elindultunk vissza a Hallstatt-i tóhoz.

Az út elején nagy gurulásban volt részünk, hiszen 12-14% lejtő várt ránk, amit jól ki is használtunk, ha már felfelé befektettünk sok energiát, akkor már nem akartuk a fékekkel hővé alakítani, hagytuk a légellenállásra a lassítást. Útközben még elhaladtunk egy-két "segédtó" mellett levezetésképpen.

Kellemes utunk volt, az idő szép, az út jellemzően lejtett és 13 óra felé vissza is értünk. A Gosaubach által a tóba hordott lapos hordalékkúpra füves területeket, strandot építettek a sógorok. Mi meg is álltunk egy kis büfénél, én virslit rendeltem kenyérrel, meg egy korsó sörrel. Cobranco nem szereti az átlagos dolgokat, emiatt nem rendelt virslit, inkább egy Bosna névre hallgató étket, ami két, kolbászra emlékeztető valamit tartalmazott, amiket egy vastagabb felvágott kifliben szolgáltak fel, némi fűszer, hagyma társaságában.

Itt lett volna igény fürdésre, a hely is jó volt, csak mi nem voltunk eléggé felkészültek, mert a fürdő „bugyingók” a táskában lapultak és a nyílt terepen, a szép számú nézősereget figyelembe véve nem akartunk közfelháborodás közepette átöltözni. Sajnos a tó nyugati oldalán már nem adódott fürdésre alkalmas hely, de nem aggódtunk, elég hosszúnak ígérkezett a másik oldal, reménykedtünk is jó csobbanó helyekben.

A kifolyón (Traun) való átkelés után a kerékpárút eltávolodott a tótól. de 3 km múlva, újra a tóparton haladtunk. Nem is kellett sokat tekerni máris találtunk lejáratokat a vízhez, ahol annyira sekély volt a víz, mint a Balaton déli partján. Itt mégsem vágtattunk a vízbe, mert magán jellegűnek tűntek a stégek. Innen alig mentünk 1 km-t, amikor megtaláltuk az ideális fürdőhelyet. Csak az átöltözés okozott némi bonyodalmat, mert a bringaút nagyon forgalmas volt és nem is lehetett róla nagyon letérni fák, bokrok közé. Valahogy megoldottuk a cserét és mentünk is a vízbe, ami nem volt ugyan meleg, de egy olyan tónál, amit ilyen magas hegyek vesznek körül, simán jónak tűnt.

Fürdés után ismét a – közben murvássá váló kerékpárúton való - tekerésé lett a főszerep. Az út helyenként 4-5 m-re a víztől haladt, miközben alig 0,5-m-rel volt magasabban, mint vízfelület. Pár perc haladás után, pontosan szemben voltunk az ebéd színhelyével a Gosaubach fűvel fedett homokpadjával.

Alig hagytuk el ezt a helyet, az út hirtelen az egekbe kezdett emelkedni, mert a vízparti részét lezárták a bringások előtt. A kis emelkedő 60 m szintet jelentett 13-15 % meredekségen és ráadásul az út erdőben haladt, így a kilátást is elzárták előlünk. Ahogy felértünk a legmagasabb pontra, szinte azonnal, hasonló meredekséggel lejteni kezdett az út és visszatért a tó közelébe, ahol következett az újdonság.

A sógorok fém tálcákat függesztettek a tó fölé és ezekre valamilyen gumi ’izét” tettek, hogy esőben se csússzon, és ezen vezették a bringautat. Erre azért volt szükség, mert itt függőleges sziklafal zuhan a vízbe és nem lehetett máshol elvezetni az utat. Még nagyszerű függőhidat is kialakítottak, ahol balra egy időszakos vízbefolyás által vájt völgyecske is kialakult.

Innen nem túl hosszú meredek emelkedőn kapaszkodtunk fel a vasút mellé, ahol murvás burkolattal folytatódott az út. Kisvártatva fel is tűnt Hallstatt vasúti állomása, ami azért fura, mert a város a tó túloldalán szemben található. Erre az a magyarázat, hogy a domborzati viszonyok miatt a túloldalon nem mehetett a vonat. Ott sokáig út sem volt, így aki vonattal érkezett, az hajóval kelt át a tavon. A mi esetünkben is felmerült – rövidítésként - a hajókázás. Le is gyalogoltunk a kikötőbe, de több mint 1,5 órát nem akartunk várni a következő járatra, emiatt bringával indultunk a tó maradékénak megkerülésére.

Innen az út meredeken fel-le, fel-le járatokat csinált, végtelen mennyiségű villanybringás előzött meg minket a 12-15% emelkedőkön. Cobrancot zavarta is ez, mondván „úgy könnyű, ez nem is sport”. Hatvan-hetven éves nénik húztak el mellettünk vinnyogó villanymotorokkal, olyan hangot kiadva, mint a 78-as troli induláskor, csak áramszedőjük nem volt. Én nem foglalkoztam velük, ők biztosan nem sporteszközt láttak az akkumulátoros kétkerekűekben, hanem simán közlekedési eszközt, ami kitágítja mozgáskörzetüket és gyaloglás helyett kényelmesen, nagy távolságok megtételének lehetőségével kecsegtet.

Mikor véget értek az úthullámok, már meg is érkeztünk Obertraunba, ami a tó délkeleti csücskében csücsült. Ahogy odaértünk Cobranco ismételgetni kezdte a „csobbanás-csobbanás” kezdetű mondókát, de aztán a strandmustra után időlegesen megnyugtatta magát, hogy sokan is vannak, közel van a Traun befolyója, emiatt biztosan hideg a víz. Szerencsére indultunk tovább, mert nekem már nem volt kedvem a vizeskedéshez, meg tulajdonképpen igyekeznünk is kellett volna, hiszen volt még egy délutáni-esti programterv is.

A kempingben letettük a bringákat és már indultunk is a délutáni program helyszínére, ami a Hallstatt feletti Rudolfsturm kilátópont, amit Seilbahnnal terveztünk elérni...

Az 5. nap második fele

Alig pár 100 m gyaloglás után értük el a Seilbahn épületét, ahova bemenvén, tanácstalanul néztünk egymásra, mert mindenféle értelmetlen vackokat áruló boltocskákat láttunk, de a Cassa feliratot nem találtuk, ami azért érdekes, mert ez fő profil. Nagy nehezen mégis ráleltünk a táblára és az útmutatása alapján egy másik helyiségben megvettük a jegyet, csak oda („One way tickets”).

Utána mindenféle kazamatákon keresztül megközelítettük a felvonó várótermét, ahol áttanulmányoztuk a műszaki adatokat. Az alsó és a felső állomás közötti magasság különbség (kerekítve) 325 m, kocsi sebessége 5 m/s, a pálya hossza 548 m, a menetidő 109,6 s, a pálya meredeksége kb. 80% (ezt már én számoltam ki). A felső állomáson egy csigán átvetett drótkötél két végéhez egy-egy kocsi csatlakozik, egy sínpár van, de középen kitérővel, így amikor az egyik kocsi lefelé halad, akkor a másik kocsi felfelé és középen elkerülik egymást.

Az 5 órakor induló járatra szálltunk fel. Indulás után a kabinunk bitang gyorsan emelkedett, hirtelen kinyílt a táj. Pillanatok alatt elérkeztünk féltávhoz, amikor is a szemből jövő járatot kikerültük, vagy ő minket, vagy egyszerre mindkét esemény lezajlott, már nem emlékszem pontosan. Szinte még időnk sem volt a lélegzet elállító látvány befogadására, és már fenn is voltunk. Innen még egyet lifteztünk, majd egy acél szerkezetű hídon keresztül megtámadtuk a Rudi Sturm étterem teraszán kialakított kilátópontot. A tényleges kilátó, egy ék alakú terasz, ami alatt több, mint 300 m szakadék található, de nem csak szakadék, hanem Hallstatt is, ez utóbbi sokkal érdekesebb.

Persze az egész tóra, a tavon mozgó hajókra, a körben álló hegyekre csodálatos kilátás nyílott. Sajnos nem tudtuk sokáig az „ék” végéből csodálni, mert sorban álltak a népek a kilátásért, emiatt át kellett engedni a helyünket. Mikor már nem bírtuk jobban befogadni a látványt elindultunk egy kicsit feljebb, a sóbánya irányába, ahova a késői időpont miatt bemenni már nem lehetett, de megszemléztük az oda vezető utat.

Ekkor magyar szóra lettünk figyelmesek, egy kedves debreceni házaspár ismerte meg Cobranco összetéveszthetetlen hanghordozását, még közös kép is készült rólunk. Az állomásnál elköszöntünk tőlük és a tervezett gyalogösvényen elindultunk Hallsatt felé. Az utacskának a "gyalog-Stelvio" nevet adta Cobranco, ugyanolyan cikk-cakkban haladt lefelé a közel függőleges sziklafalon.

Útközben voltak monotónia törő érdekességek, pl. egy bánya bejárat, amit természetesen Franz Josef-ről neveztek el, egy kis fa esőbeálló, egy kis vízfolyás, aminek a vége a Markt Platz közelében vízesés formájában szokott dübörögni. Meg persze még több kilátás

Fél óra gyaloglás után, hiába simogattam, hiába dörzsölgettem a vádlim, de már nem nagyon bírta a lejtmenetet, be volt állva rendesen.

40 perc után leértünk a lépcsős részre, ahol már könnyebb volt haladni, és viszonylag hamar utca szintre jutottunk. Majd a takaros – csak gyalog használható – szűk sikátorokon át elértük a katolikus templomot, aminek temetőjébe kalauzolt Cobranco.

Innen a főtérre, ahol jól szétnéztünk és megállapítottuk, nagyon jól néznek ki a házak, illetve a falak tövéből kinövő – a falakra felfuttatott – gyümölcsfák. Ezután már csak egy – de elég fontos – napirendi pont maradt kipipálatlanul, ez pedig a vacsora volt.

Az előző nap felderítettük azt a két éttermet, ami ruházatunknak, pénztárcánknak megfelelő. Az egyik megvolt tegnap, ezen az estén a másikba próbáltunk beülni, de alig volt hely. Szerencsére még maradt a kerthelyiségben egy szabad asztal, azt gyorsan el is foglaltuk, majd megrendeltük a sört és a Wiener Schnitzel-t, a magyar pincérhölgytől.

A tó szemben lévő oldala felől fenyegető fekete felhő kezdett közeledni, dörgés kíséretében és nem volt hova behúzódnunk a várható égi áldás elől. Szerencsére segítségünkre segített a pincérnőnk és beirányított minket az utca túloldalán terpeszkedő nagy házba. Mire elindultunk a sörünkkel, az eső már csepegni is kezdett, így sietős léptekkel mentünk be, ahol még minden asztal üres volt, hiszen a többi vendég csak utánunk kezdett érkezni.

Cobranco rögtön kiválasztotta az egyik – magasabban álló – asztalt, ahol trónszéknek is beillő díszes háttámlás volt az egyik szék. Én már nagyon éhes voltam, és amikor kihozták a vacsorát rögtön hozzá is láttam, nagyon ízlett a vastag rántott hús. Annyira a kajára koncentráltam, hogy csak később tűnt fel, hogy mire én megettem a felét, Cobranco még csak méregette, nézegette, videózta a saját tányérját. Közben piszkálta, emelgette a húst, majd nem tetszését fejezte ki vastagsága, illetve annak hiánya, valamint a sötét bunda miatt. Közben nekem is meg kellett szakítani az evést és kameramanná kellett változnom, amin morogtam is, mint az a kutya, aki elől elveszik a tálat.

22:30 körül kiléptünk az étteremből. A kempingben egy gyors fürdés és pakolás után már feküdtünk is le, mert reggel sátorbontás várt ránk, és új érdekes kalandokkal teli bringázás.