6.nap 2019.08.27. Kedd (54 km 766 m)

Reggel csodálatosan szép időre ébredtünk, fantasztikusan kék ég, nagyszerű napsütés. Igaz a sátor annyira a hegy meredek fala alatt állt, hogy mi nem nagyon részesedtünk a jóból, de a környező hegyek fényben fürödtek. Még jó, hogy Cobranco – a snittek nagy mestere – kamerával járva-kelve és közben folyamatosan beszélve, jól tudja múlatni az időt és közben a sátor is tud száradni.

Felkelés után kb. 2 órával – valamivel 10 óra után – indultunk el a recepció irányába, ahol kifizettük a fejenként és éjszakánként értendő 14,2 Euro díjat. Ez azért nem volt egyáltalán drága ilyen felkapott helyen, hiszen ennél többet fizettünk 2018-ban az Adriánál.

A tervek szerint a Traun befolyója irányába hagyjuk el a Hallstatt-i tavat, majd némi hegymászás után, Bad Aussee érintésével először a Grundlsee, majd a Toplitzsee környékén nézünk szét, utána még egy tavat behúzunk, (Altausser See) és a környéken keresünk valami szállás szerűséget, persze vadat. Na, de az este még messze van, lássuk az előtte történteket!

A kemping elhagyása után nem az eredeti útirányba álltunk, hanem bementünk még Hallstatt-ba, ahol az elmúlt este megtaláltuk a boltot, és akkor elhatároztuk, hogy reggel meglátogatjuk.

A bolti vásárlást hamar letudtuk, majd végre elindultunk Obertraun irányába, ahol Cobranco reggelizést tervezett, fürdéssel összekötve, mert az előző napi,árnyékos hely neki nem volt megfelelő. Némi bolyongás után megtaláltuk az optimális strandot, ahol az apró kavicsos bejárat elnyerte Cobranco tetszését, és meg is ejtette az elmaradhatatlan mártózást, majd a Halvás, tejes reggelit. Az idő múlatása olyan jól sikerült, hogy 11:15-kor indultunk el valójában túrára, de nem kellett aggódni, ez a nap erre volt szánva. Azt tudni kell, hogy az aszfaltos útban van kisebb szívatás, egy 23% meredek, nem túl rövid szakasz, amit szerettünk volna kihagyni, emiatt a Traun völgyében vezető murvás bringaútra kanyarodtunk rá, ahol a vasút is halad.

Mire idáig eljutottunk, addig – déli irányból – a Dachstein felől magas felhőzet emelkedett. Néha dörgés is hallatszott, ami nem vetített előre sok jót, a fürdőzősnek, élvezkedősnek tervezett nap, hátralévő részét illetően. Az utunk közvetlenül a Traun jobb partján vezetett, balról a vasút szegődött mellénk, de alig mentünk 800 m-t és már mentünk is át a bal partra, egy pazar újnak kinéző függőhídon, ahol meg is álltunk szétnézni.

A bringás/gyalogos híddal párhuzamosan, csak kb. 10 m-rel magasabban a vasúti híd is keresztezte a Hallstatt-i tó befolyóját. A tovább indulás után – nem egészen 500 m-rel – eljött a feketeleves megkóstolásának pillanata, ugyanis - a közben aszfaltossá átváltozott - utunk erősen emelkedni kezdett. Először a vasút alatt átmentünk, majd jóval fölé is kapaszkodtunk néhány szerpentin-kanyar közbeiktatásával, és a meredekség, az elég erősre sikeredett. Egy rövid szakaszon 20%, hosszabban 14-15% emelkedőt regisztrált a GPS. Én is éreztem a lábaimban, hogy ez nem mindennapi emelkedő. A testem mind a 66 kg-jának erejét latba vetve kitekertem, nem adtam meg magam. A nagy küzdelem közben utolértem néhány lihegő, éppen pihenő gyalogost, akik szeméből látszott, nem tartanak teljesen épeszűnek. Amikor egy kissé csökkent a meredekség, az út is visszanyerte eredeti alakját, - a murvásat, - kicsit megálltam fújni, meg inni egyet és Cobrancot is megvártam.

Innen még kb. 2 km-t haladtunk, közben a Traun túlpartján meredező 1700-1800 m magas gerincet vizslattuk, kielégítve a szép iránti vágyunkat. A főutat 672 m magasságban értük el. Ekkor eszembe jutott, hogy 2011-ben idősebb fiammal már jártunk erre bringával, csak fordított irányban, amikor a Dachstein Runde-t csináltuk meg. Mondtam is Cobranconak, hogy emlékeim szerint egy kis le-fel típusú hullámos út várható, de a nagy lejtő előtt – ami lemegy Bad Ausse-ba – még lesz egy keményebb mászás.

Jól emlékeztem, még egyszer neki kellett feszülni, a szerencsére nem hosszú, de meredek emelkedőnek. A hágóról megpillantottuk a távolban magasodó pompás hegyeket, emiatt hirtelen megálltunk és jól szemügyre vettük őket, mielőtt elgurultunk. Közel 70 m szintet vesztettünk Bad Ausse-ig, eleinte 8%, majd 12%-os lejtőn gurultunk, közben erősen kellett szorítani a fékkert, nehogy meglegyen a hetven. Átgurultunk a pályaudvar parkolóján és a főtér irányába fordultunk, majd rövid idő után meg is érkeztünk a kis ékszerdoboznak kinéző helyre, ahol Cobranco megtartotta, a szokásos akadémiai székfoglaló szintű előadását a városról.

Azt találta mondani, hogy Bad Ausse Ausztria geometriai központja, amivel azonnal vitába szálltam, mert számomra ez nem tűnt hihetőnek, és azt a könnyelmű ígéretet tettem, hogy itthon ellenőrizni fogom. És így is tettem, az ellenőrzés eredményeként jelentem: nem, Bad Ausse nem Ausztria geometriai középpontja. Az ellenőrzéshez kinyomtattam Ausztria térképét, a határ mentén körbevágtam, Bad Ausse-nél átdöftem a paírt egy dróttal, majd a drótot vízszintesen tartva megemeltem az egészet. Ha igaz lenne a hír, akkor bármely állapotban stabilan kellene maradnia a térképnek, ha nem igaz, akkor el kell neki fordulni. Kérem, ez elfordult, tehát az állítás cáfolva. Nem fejeztem be itt a „tudományos” igényű vizsgálódást, hanem megpróbáltam megkeresni a tényleges központot, amit Liezen város környékén találtam meg, ami kelet-délkelet irányban, kb. 30 km-re található Bad Ausse-től a B320-as út mentén.

Na, de egy éles kanyarral térjünk vissza a 2019-es események részletezéséhez. A városból kiérve kelet-északeleti irányba haladtunk. Előttünk a távolban, bűn-ronda, fekete felhők nyomasztották a hangulatunkat. Az eredeti tervek szerint vizeskedni szerettünk volna, na nem ruhában, hanem fürdőbugyiban, a tóban. Valamivel több, mint 4 km után megérkeztünk Grundlsee-be, ami az azonos nevű tó csücskében foglal helyet. A tó teljes hossza kb. 6 km, de a szélessége csak 6-700 m, és egy kis hajlás is van benne, olyan banán alakot formáz.

Az út és a bringaút is végig a víz mellett vezetett, emiatt könnyű volt a fürdőhelyek feltérképezése. A fürdés elhatározása már nem, mert dél felől a fenyegető fekete felhők nem tágítottak. Egy hely már majdnem jó volt, át is vettük a fürdő alkalmatosságot, de a nagy kövek nem nyerték el Cobranco tetszését, emiatt tovább mentünk, hátha lesz jobb is. És lett, ahol nagy járdakövek vezettek a parttól, egészen a sekély víz határáig, ott mi bele vetettük magunkat a habokba.

A víz felszíni 20-30 cm-e egészen fürödhető hőmérsékletű volt, de lejjebb inkább a pingvinek érezték volna jól magukat benne, olyan veszett hideg volt. Emiatt csak vízszintes lebegés jöhetett szóba, nehogy megzavarjuk a víz hő-egyensúlyát. Fürdés közben a napocska is megtisztelt minket a jelenlétével, így nem szenvedtünk fagyhalált. Kis száradás után felöltöztünk és folytattuk utunkat a bűn rossz, hepe-hupás bringaúton a tó végében megbújó Grössl településig.

Itt visszatekintettünk a tó hosszában, készült néhány fénykép, majd „felmásztunk” a 12 m-rel magasabban elterülő Toplitzsee-hez.

A hírek szerint a II. világháború alatt a tó tengeralattjáró kísérletek színhelyéül szolgált, és a szájhagyomány szerint ide rejtették a nácik a rabolt arany egy részét, amit persze senki sem talált eddig meg. A tó hossza kb. 2 km, szélessége kb. 300 m, mélysége 100 m, de a körben meredeken emelkedő hegyek miatt nem vezet körbe ösvény. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor minek mentünk mi oda. A tó végéből szétnéztünk, de ebédelési tevékenység lefolytatásának foganatosítása is a célfüggvény részét alkotta. (Az előző mondat megpróbált emlékművet állítani a COVID19 miatt életre hívott operatív törzs ezredesének szóvirágainak.)

A szétnézés után benéztünk az élelmezési intézmény (Hütte) szabadtéri éttermébe, ahol rögtön két magyar származású pincérbe botlottunk. Így viszonylag könnyen tudtunk tájékozódni az enni és innivalókról. Végül, az egyedül kapható meleg kaját választottuk (mert már 3 óra volt és az ebédidőnek vége lett), ami sült halat (Saibling) és sült krumplit tartalmazott, amihez nem illően sört rendeltünk a folyadékpótlás miatt. Az ebéd fantasztikus jó volt és amíg élveztük az ízeket, a ronda felhők is kipukkadtak, feloszlottak.

A továbbiakban végig gurultunk a Grundlsee mellett, majdnem a végéig, ahol hirtelen jobbra fordultunk, hogy el tudjuk érni a tó északi oldalát szegélyező hegy túloldalán elterülő Altausser See-t. Még mielőtt végrehajtottuk volna a kanyarodási műveletet, egy jól kiépített strandon belevetettük magunkat a tó habjaiba.

A jó 40 perces művelet után újra bringára pattantunk és felmásztunk a hágócskára, miközben egészen jó kilátásban volt részünk a környékre. A hágó után egy murvás utacskát szúrt ki Cobranco, amin leereszkedve az Altausser See déli partjára jutottunk, ahonnan megcsodáltuk a fél karéjban álló 1700-1800 m magas hegyeket, meg persze a tavat is.

Ekkor már fél 7 felé járt az idő és még meg akartuk félig kerülni a tavat. Ehhez begurultunk a névadó településre Altaussee-be, ahol elegáns szállodák sora fogadott. A nagyon jó kinézetű épületek között eloldalaztunk az északi part irányába és egy kis murvás utacskán majd 1 km-t haladtunk, addig a pontig, ahonnan már tényleg nem volt szabad tovább mennünk.

Itt még nézelődtünk, fényképeztünk, majd visszaindultunk a városkába, ahova 19:00 óra körül értünk. Most már táborhelyet is jó lett volna keresni, de itt annyira be volt építve minden használható hely, hogy erre esély sem kínálkozott. A tó északi oldalát határoló hegyen, 1500 m magasságban található a Loserhütte, amit a következő napon be szerettünk volna támadni üres bringákkal, tehát túl messze sem mehettünk innen a táborhely keresési manőver közben.

Ez az út fizetős, de csak motorral hajtott eszközöknek és csak a felső – 850 m magasságban kezdődő – szakasza. Azt találta ki Cobranco, hogy megyünk felfelé – max. eddig a pontig – és keresünk egy jó vackoló helyet. Az út helyenként 8-10 % meredekséggel riogatott, de jó hely sehol nem adódott, csak olyan ahova a paraszt másnap valószínűleg jönni fog, ráadásul magánterület is volt, ezt hanyagoltuk.

Aztán egyszer csak találtunk egy erdőbe vezető eléggé elhanyagolt csapást, ahova Cobranco felment és jó sokáig nem is érkezett vissza. Már aggódni kezdtem, vajon mi lehet vele, amikor megérkezett és közölte, hogy nem tökéletes, de elfogadható helyet talált. Mivel még nem volt sötét, nem mentünk fel azonnal, hanem előtte felderítettük a holnapi utunkat, vagyis az aszfalton elmentünk a fizető kapuig. Ott találtunk asztalt, padot, ami kajáló helynek tökéletesnek tűnt, úgy döntöttünk, itt fogunk vacsorázni.

Amíg én pakolgattam, előkészültem leves főzéséhez, Cobranco még elment megnézni, vajon a Blaa Alm irányába nem adódna-e jobb táborhely, mint az „A” terv. Sajnos a völgy – amin felment – túl kanyonos, patakos volt nem volt alkalmas táborhelynek. Sebaj.

Megfőztük a porlevest, megettük utána a táska alján talált maradék kaját, majd korom sötétben visszagurultunk a kis ösvényig. Hát, mit mondjak, nem volt egyszerű a meredek terepen feltolni a bringákat, de valahogy megoldottuk. Kiválasztottuk a legkevésbé lejtős helyet, a fenyőerdőben vezető úton, felvertük a sátrat, majd nyugovóra tértünk. Megint egy élményekben és látnivalókban gazdag napon voltunk túl, és a következő napon újra szép kilátással kecsegtető út, a Loser Panoramastrasse várt ránk.