Elhagyva Akuyreri városát a szörnyű baleset emlékeit próbáltuk új élményekkel feledtetni. Ebben nagy segítségünkre volt a bérelt autó, mely megadta a biztonságot, ugyanakkor én újra vissza tudtam hangolódni a túrakerékpárra. A látnivalókat pedig együtt néztük meg. Szerencsére volt belők bőven. Izland keleti része örökre belopta magát a szívünkbe.

8. nap Elveszve a sziget északi pusztáin 2021. július 4.

Hajnali fél hétkor már talpon voltam. Alizzal úgy beszéltük meg, hogy a következő napokban kora reggel nyeregbe pattanok, ő pedig plusz pár óra pihenéssel jön utánam autóval. Így koradélutánra a táv nagyrészét már magam mögött hagyom, s a délutáni órákat együtt tölthetjük majd. Ezáltal számomra megmarad a túra kerékpáros jellege, ő tud pihenni, s a délutáni túrákon közös élményeket is gyűjthetünk. Azért is szerettem Alizzal túrázni, mert mindketten arra törekedtünk, hogy a reménytelen helyzetekből is ki tudjuk hozni a lehető legjobbat. Sokszor küzdöttünk már kellemetlen, cudar időjárással, a hegyen necces helyzetekkel, melyek néha visszafordulást eredményeztek, de soha nem volt akkora jelentősége ennek a különleges képességünknek, mint az idei túrán.

Furcsa volt egyedül „felnyergelni” a bringát (természetesen a csomagokat sem hagytam az autóban), s beletekerni az izlandi nagy semmibe, de kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ez most a legjobb, amit az adott pillanatban tehetek. Jó tempóban vágtam neki a következő száz kilométeres szakasznak, mely már igazi néptelen, vad útvonalat hozott az egyes útvonalon is. Itt már nem volt jellemző az Akureyri előtti forgalom, hosszú percekig, néha negyed óráig sem találkoztam autóssal. Izland északi vidékén eltűnt az emberi lét minden nyoma, nagyjából olyan volt itt tekerni, mint a Vadnyugaton. Sehol egy ház, sehol egy tábla, csak te vagy és az országút alattad. Hosszú órákon keresztül össze voltam zárva önmagammal, gondolataimmal, érzéseimmel. Lehet, hogy más számára ez nyomasztó érzés, és a magánnyal párosítja, de számomra ez jelenti a megtisztulást. Tinédzserként nagyon gyakran magam indultam kerékpáros felfedezőutakra Szombathelyről a Kőszegi-hegységbe és át Ausztriába. Szerettem ezeket a magányos köröket, a fizikai erőpróba mellett a mentális részét is. Nem indultam még többhetes utakra, de ezek a magányosan töltött órák elégnek bizonyultak ahhoz, hogy a zavaró gondolatokat rendbe rakjam magamban és tiszta fejjel érkezzek haza.

 

Teljes magányban róttam a hosszú kilométereket a sziget elhagyatott északkeleti vidékein

Itt, Izlandon is jól estek az első magányos kilométerek. Kicsit aggódtam persze Alizért, hogy milyen állapotban ébred majd, minden rendben lesz-e a sátorral, az autóval, de bíztam benne, s 10 óra körül már élénken figyeltem a hátulról érkező autósokra. Ám csak fél 11 után ért utol, s – ahogy megbeszéltük – meg is várt a következő autóspihenőben. Ezt jól csinálják a skandinávok és az izlandiak is, ha már hosszú kilométerenként nincs semmi, legalább autóspihenőket építenek, hogy megtörje valami az út magányát. Általában az útelágazásoknál létesülnek az ilyen kis parkolók, térképekkel, információs táblákkal mutatják be, milyen körülmények várnak azokra, akik elhagyják az egyes főút biztonságát. A Kjölur Highway után már nekünk sem kellett túl sokáig ecsetelni az izlandi mellékutak szépségét és nehézségét.

Nagyjából ötven kilométert jöttem egyedül, így azt beszéltük meg, hogy még egy ötvenest tekerek a mai nap során. Hetvennél újra találkoztunk egy autóspihenőben. A délelőttök elég nehezek voltak Aliz számára. A sátorban elég nehéz felpolcolni a fejet, pedig ezt meghagyták nekünk a kórházban. Sokáig aludt, nehezen ébredt, s az első órák bágyadtsággal és fejfájással teltek. Csak remélni tudtuk, hogy délutánra jobb állapotban lesz.

Hetven után már kezdett elmenni a kedvem a mai naptól. A szél ellenem fordult, az út pedig nagyon alattomosan, szinte láthatatlanul kaptatott folyamatosan felfelé. Nem ment a bringa, küszködtem, oda szerettem volna már érni, elég volt már az egyhangú lávamezőkből. De Aliz előre ment oda, ahová megbeszéltük, így nem volt mit tenni, kaptattam folyamatosan felfelé. Sokezer kilométert tekertem már életemben, de szerintem egy kezemen meg tudom számolni azokat a napi etapokat, ahol egyetlen épületet sem láttam az út mentén. Nos, a mai nap egy ilyen volt. Néhány híd, pár apró tavacska vadlibákkal, néhány kanyargó folyó és hegyvonulat színesítette csupán ezt a szakaszt.

Így szinte megváltásként ért, amikor elértem a Stuðlagil kanyon bejáratát jelző táblát. Aliz már a mellékúton várt rám, bedobtuk a bringát, s kocsival indultunk a tizenhét kilométeres kitérőre a rejtett csoda nyomában. Ez a kanyon sokáig ismeretlen volt a turisták körében, ugyanis a folyó sodrása és vízhozama akkora nagy volt, hogy nem lehetett biztonságosan megközelíteni. 2009-ben épült vízi erőmű azonban megregulázta a folyót és vonzó úticéllá ezt a rejtett, s még ma is sokak számára ismeretlen csodát.

 

Izland egyik rejtett csodája - a Stuðlagil kanyon

Autóval sokkal kevesebb izgalmat és erőfeszítést jelentett a rázós szakasz. Izlandon alapvetően kétféle földút létezik. A jobb minőségűeken (mint ez itt) csak 80-as sebességkorlátozás van (90 helyett), ezek rendesen le vannak gyalulva és nincsenek rajtuk nagy kövek. Bár a nyolcvanas tempó azért túlzás, 60-nal biztonságosan el lehet vezetni rajtuk. Az F betűvel jelzett utak (mint például a Kjölur Highway volt) azonban már csak négykerékmeghajtású autókkal járhatóak, számunkra is meghagyták a kölcsönzőben, hogy ezekkel ne is próbálkozzunk.

Először a kanyon hivatalosan kialakított parkolójába mentünk, de innen nem lehetett lejutni a folyóhoz, csak néhány kisebb kilátót építettek, ahonnan nem igazán lehetett jól rálátni erre a természeti csodára. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a másik irányból megközelíteni. Aliz szerencsére már jobban érezte magát, így vállalta a tíz kilométeres gyalogtúrát, mely elég népszerűnek bizonyult, ugyanis rengeteg autó állt a lenti parkolóban. Jó döntést hoztunk, ez gyorsan kiderült. Elhaladtunk egy pompás vízesés mellett, majd feltűnt a szemünk előtt ez a bazaltcsoda. Az izlandi viszonyok nem igazán kedveznek a gyalogtúrázásnak, így – mint már többhelyen tapasztaltuk – a népszerű helyekre kiépített turistautak vezetnek. Ez ront egy kicsit a túra feelingjéből, ám nagyon sok a vizenyős terület, így ha rosszra fordul az idő, ez az egyetlen esély arra, hogy ne legyünk nyakig sárosak. Szerencsére most nem kellett megküzdenünk a természet erejével, mióta Akureyribe értünk napról-napra kellemesebb idő köszöntött ránk. Néha már kezdtem elfelejteni azokat a sztereotípiákat, melyek a híresen hirhedt izlandi időjárást jellemzik. Hiszen kellemesen lengedező szél, s egész napos napsütés nem éppen ide tartozik.

 

A napsütés és a csodás látnivaló Aliz kedvét is visszahozta

Délután újra rövidben voltunk alul, felül és egyáltalán nem fáztunk. A kanyon fala nagyban hasonlított a Badacsonyunk, vagy a Szent-György hegyünk bazaltorgonáira, melyek között pedig egy mentolszínű, kristálytiszta vizű folyó suhant át. Hideg és mély volt, nem lett volna szerencsés belepottyanni. A szurdokból rengeteg jól sikerült fotóval és élménnyel távoztunk. Még a parkolóban megvacsoráztunk, majd az esti órákban visszatértünk a főútra, mely innen már újra lejtett. Bosszantó dolog egy hosszú tekerés után autóval gurulni le a lejtőn. Rövid látogatást tettünk a 90 méter magas Rjúkandi-vízesésnél még, s a Jökla-folyó hídja mellett táboroztunk le egy autóspihenőben, egy német család társaságában.

9. nap Egészen keleten – lundák és havas hegycsúcsok 2021. július 5.

Ma is folytatódott a tegnapi rutin, én a hajnali órákban már kimásztam a sátor fedezékéből otthagyva a még szunyókáló Alizt, s bringára pattantam. Továbbra is az eredetileg tervezett útvonalon haladtunk, mely ettől a ponttól elhagyta az 1-es számú főutat, s egy aprócska mellékúton (925-ös) közelített a sziget keleti partvidékéhez. Ha mindketten bringával lettünk volna, akkor ez óriási logisztikai feladattal társult volna, ugyanis itt lett volna a leghosszabb bevásárlási lehetőség nélküli bringázás az útvonalon (370 km), de így mindez könnyebbé vált, hiszen Aliz kocsival inkább a főúton maradt, mely érintette Egilsstaðir városát, ahol fellelhető a sziget legolcsóbb áruházláncának (Bonus) egyik üzlete.

Az egyesen sem volt zavaró a forgalom a tegnapi nap, de itt a mellékúton teljesen megállt körülöttem az élet. Találtam egy nagyon hangulatos fatemplomot, majd elfogyott az aszfalt, de így is elég vállalható tempót sikerült tartanom. 19 km-en át zötykölődtem, míg végre sikerült átrövidítenem a 94-es – térképen már sárgával jelzett – útra, melynek végpontja a mai napi fő attrakció, Bakkagerði a fűvel benőtt házaival és „lundás” sziklájával. Az egyedüllét óráiban nem pihentem, igyekeztem a lehető leghatékonyabban haladni, így még jócskán Aliz előtt elértem a Dyrfjöll-hegység hágóútját. Ezt mindenképp meg szerettem volna mászni, így még reggeli és pihenés nélkül nekivágtam a 431 méteres dombnak. Eddig sem voltam oda annyira az izlandi útépítési megoldásokért, általában a terep, s nem a mérnökök adták meg egy útnak a jellegét, igazi hágóval viszont még nem találkoztam a szigeten. A folyó hídjától magam is meglepődtem micsoda meredekséggel küldték neki az utat az elém meredő zöldes hegyoldalnak. Tábla nem volt, de lehetett vagy 13-15%, ami – ismervén a koraősztől késő tavaszig a szigeten uralkodó zord időjárást – elég sok kérdést vetett fel bennem. Három kilométeren keresztül csak rugdostam a gépet, szemem az alattam lévő kanyarulatokon pihent, várva, hogy társam is megérkezzen, de közben már ott volt előttem a hágó teteje is, s innen már mindenképp fel akartam magam küzdeni. Szinte egyszerre érkeztünk meg Alizzal a kicsi, de igényesen kialakított látogatóközponthoz. Jól esett a friss reggeli, autó ide vagy oda, készleteink már elapadtak az utóbbi napokban. S – ha feltekertem – már a lejtőt sem volt szívem kihagyni, így megküzdöttem még az óceán szeles partvidéki útjával is a 134 fős lakosságú kicsiny faluig. Izlandon eddig még nem tekerhettünk közvetlenül a nyílt óceán partján, csak öblök mellett, de a mai nap ez is megadatott.

 

A Lindabakki (fűház) - Bakkagerði falucska nevezetessége

Mire megérkeztünk Bakkagerðibe ma is iszonyat jó idő kerekedett. „Mit szólnál egy kis bringázáshoz?” – tettem fel kérdést a délelőtti autózástól kissé belassult társamnak. Nem láttam a feltétlen örömöt az arcán, de tudtam, minél később ül majd vissza a bringára, annál nehezebb lesz feldolgozni azt, ami vele történt. „Csak a lundákig és vissza” – unszoltam, de már nem is kellett sokáig biztatni, felvette az Akureyriben vásárolt sisakot, felraktunk egy oldaltáskát és nekivágtunk a távban mindössze 12 kilométeres, de két dombot magában foglaló útvonalnak.

Borgarfjarðarhöfn – így hívják az öbölben magasló „lundafigyelő” sziklát és a mellette található kikötőt. Körülbelül tízezer pár lunda fészkel itt minden nyáron. A sok kis madár már megszokta a sok érdeklődő turistát, így a kiépített lépcsőkön, emelvényeken egészen közel kerülhetünk hozzájuk. Bár többször megfordultam Skandináviában, lundát élőben eddig a napig még soha nem láttam. Viccesek voltak ezek az apró kis vízimadarak, ahogy esetlenül közlekedtek a szárazföldön. Duci testükhöz képest viszonylag rövid szárnnyal rendelkeznek, ezért repülésükben nincs sok kecsesség, s a landolási technikájuk is megmosolyogtató, viszont cserébe kiválóan úsznak. Egészen augusztus közepéig fészkelnek a sziklán, majd útra kelnek és a telet már a nyílt óceánon töltik valahol délebbre. Aranyos mormogó hangot hallatnak, melyet én is próbáltam elsajátítani tőlük. Azt azért nem mondanám, hogy jót beszélgettünk, de feltették a koronát a mai napra.

 

Közeli ismertséget kötöttünk jópárszáz lundával

A lundás program után rövid gyalogtúrára indultunk a falu feletti sziklás csúcsok egyikére. Mivel a hóhatár nagyjából 500 méteren húzódott, mi egy négyzázas, hómentes, zöld csúcsot szemeltünk ki magunknak. A felettünk magasodó Dyrfjöll meredek ezres csúcsai jégmászó eszközök nélkül megközelíthetetlenek lettek volna számunkra. Továbbra is élveztük a szokatlanul meleg izlandi nyarat, szabályosan izzadtunk a tűző napsütésben, ahogy bandukoltunk fel a sűrű aljnövényzettel benőtt domboldalon. Találkoztunk izlandi pónikkal, majd egy-két patakátkeléssel gyűlt meg a bajunk. Akárcsak a Skandináv-félszigeten, itt is rengeteg a vizenyős terület, mely rendesen megnehezíti a gyalogos túrázást. Végül csak feljutottunk a kiszemelt csúcsra, s ahogy várható volt, innen már közvetlen közelségből feltárultak előttünk a hóval borított ezres csúcsok. Bár méretre alig voltak magasabbak a mi Kékesünknél, látványuk inkább az Alpok két-háromezreseire emlékeztetett. Élveztük a magányt, s azt az elképesztő nyugalmat, ami a hegyekből áradt. Alattunk az óceán kékje, a falucska néhány apró épülete, feljebb a zöld minden árnyalata varázsolt el minket egészen a hóval borított meredek hegyoldalakkal bezárólag. Aliznak is jót tett a mozgás, a délelőtti nyomottsága és fejfájása rohamosan javult a kristálytiszta izlandi levegő és a sok-sok élmény hatására.

 

Kristálytiszta levegő, csodálatos hegyek és kiváló időjárás - a Dyrfjöll lábánál minden megvolt egyben

Az esti órákban értünk vissza a falu füves reptere mellett hagyott autóhoz, megfürödtünk egy robajló patakban, majd visszaautóztunk a hágó túlsó oldalára, itt állítottuk fel a sátrunkat ma éjszakára. Az egésznapi mozgás és a sok szép élmény hatására gyorsan mély álomba merültem.

10. nap Egy hosszú nap – külön utakon 2021. július 6.

Ma reggel is megléptem azzal az eltökélt szándékkal, hogy előbb érjek Egilsstaðir városába, mint Aliz. Szerencsére kaptam egy kis hátszelet, így repült a bringa, nagyjából sík is volt a terep, csak egy nagyjából 10-15 km hosszú földutas szakasz lassított meg egy kicsit. Megrendült a bizalmam az izlandi utakban, ugyanis a 94-es számú, másodrendű úton soha nem gondoltam volna, hogy aszfalt nélküli szakaszra bukkanok. S nem is akárhol, majdnem közvetlenül a város előtt. Ilyet utoljára Közép-Ázsiában, a Pamírban láttam, hogy egy nagyvárostól számítva egy földutas szakaszt később egy hibátlan aszfaltos követ. Ott a szegénység számlájára írtam ezt az igencsak furcsa szemléletet, de Izlandon nem hinném, hogy anyagi okokból maradt el az aszfaltozás.

Aliz kímélte földutaktól egyre szürkébb autót, melynek lökhárítóján egy-két új kavicsfelverődés is keletkezett, így jócskán utánam ért csak be az ötven kilométerre lévő városba. Nem volt jó hangulatban, sajnos reggeli fejfájásai nem igazán javultak, s az otthoni orvosok mindenképp javasoltak neki egy harmadik CT vizsgálatot, hogy kizárják a törés okozta belső vérzés kialakulását. Ezt sajnos kérésére sem végezték el Akureyriben, így – mivel a környék messze legnagyobb városában voltunk, megpróbáltunk ezügyben tenni valamit. A helyi kórház alig volt nagyobb, mint nálunk egy orvosi rendelő – nem véletlenül – hisz Kelet-Izland legnagyobb városa mindössze 2500 lakossal bír. Annyival, mint nálunk egy nagyobb falu. A kórházban eleinte kétkedve fogadtak, de miután előkerült a zárójelentés, már segítőkészebbek lettek. Megtudtuk, hogy itt nem lehet elvégezni a kért vizsgálatot csak az innen 70 kilométerre található óceánparti Neskaupstadurban, mely elég távol esik tervezett útvonalunktól. Végül abban maradtunk, hogy Aliz egyedül megteszi a kitérőt, én pedig maradok az eredetileg tervezett nyomvonalon, s majd este találkozunk a déli parton, ott ahol az Öxi út eléri az óceánparti egyes főutat. Ez számomra innen 65 km tekerést, számára pedig több, mint 200 km autózást jelent.

 

Csodás helyeken vezetett az út

A város után tovább vitt az egyre erősödő hátszél, így gyorsan fogytak a kilométerek. Ma volt a már lassan egy hete tartó álom-időjárásunk talán legszebb napja, a hibátlan kék égbolt és a ragyogó napsütés által Izland a legszebb arcát mutatta felém. Mindenfelé csodálatos, a zöld ezer színében árnyalt hegyvonulatok néztek le rám rohanó kristálytiszta patakokkal, vízesésekkel. A völgyekben a mocsarasabb vidékek kék színben pompáznak a kiterjedt csillagfürt mezőknek köszönhetően. Ezt a jellegzetesen izlandi virágot már több alkalommal megcsodálhattam, de itt, a keleti vidék völgyeiben szinte egész hegyoldalakat öltöztettek ragyogó kék színbe. Út közben azon járt a fejem, hogy vajon nekünk volt ekkora szerencsénk, vagy Izland keleti fele valóban sokkal barátságosabb, mint a legnépesebb nyugati csücsök? Emlékszem, mikor a nulladik nap estéjén még a repcsiről csodáltuk, akkor is az egész sziget napsütésben tündökölt, leszámítva repülőtér környékét, majd napokon keresztül hideg, cudar időben küzdöttünk egészen a balesetig. Akureyri óta viszont lassan már kezdjük is elfelejteni milyen a kabátot, sapkát, kesztyűt viselni, annyira kellemes az időjárás. Ekkor persze még nem tudhattam, de ez a tendencia az út további részére is igaznak bizonyult: ahogy közeledtünk vissza a főváros felé, úgy lett napról napra egyre rosszabb az idő.

A mai nap legnagyobb kihívását az Öxi út tartogatta számomra, mely egy 20,5 hosszú aszfaltozatlan útszakasz. Legmagasabb pontja 540 méteren van, innen fogok majd a sziget déli partjára leereszkedni. Ha az aszfaltozott utat választottam volna, akkor nem kevesebb, mint ötven kilométert kellett volna még megtennem pluszban.

 

Fent az Öxi úton már hűvös, ködös idő fogadott

Koradélutánra már a nyolcvanadik kilométert tapostam, s úgy voltam vele, ha már így alakult, akkor a mai napba megpróbálok minél többet belerakni. Nem fogok Alizra várni, megyek előre, ameddig csak tudok, előbb-utóbb úgyis utolér valahol. Hiszen holnap reggel úgyis le kell adnunk az autót Höfn városában, oda már nem fogok nyeregben megérkezni, az túl messze van, de akkor mindent megteszek annak érdekében, hogy minél rövidebb legyen az autós szakasz számomra.

De sajnos ez a szeszélyes izlandi szél megint meghiúsította törekvéseimet, ugyanis a völgyben egyik pillanatról a másikra ellenem fordult. Ráadásul pont azon a szakaszon, ahol már megkezdtem a hosszú, monoton emelkedést. Az eddigi 25-30 körüli tempóm így egyhamar 15-re esett vissza. Úgy éreztem szinte megállt alattam a bringa, s ez nem tett jót a lelkiállapotomnak. Felfelé tekerve egyre hűvösebb lett, hihetetlen viszonylag minimális szinttel mekkorát tud változni itt az időjárás, ezt már nem egyszer megtapasztaltuk. Fent négyszáz méteren már ködös, szürke táj és kellemetlen, hűvös szél fogadott. Az út mentén ebédeltem, majd egyhuzamban végigtekertem a forgalmas, földutas szakaszon. Komoly emelkedők voltak, a kiírás szerint volt egy 18%-os szakasz is, szerencsére ebből az irányból lejtmenetben. Az Öxi úttól egy pompás vízesés látványával búcsúztam, s a felhők alá leérve már feltűnt a déli part szürke sávja a hatalmas óceáni öblökkel, melyek mentén az egyes út (65 kilométerrel hosszabb nyomvonalon) újra megérkezett alám Egilsstaðir irányából. A déli parton már nincsenek útvonal-alternatívák, ez az egyetlen nyomvonal, melyen déli irányból megkerülhetjük a Vatnajökull vulkán hatalmas kúpját és visszajuthatunk Reykjavík környékére.

 

Egy hosszú nap végén megpihentünk Djupivogur kikötőjében

Aliz még messze járt, így folytattam a tekerést egészen Djupivogurig. 138 kilométert nyomtam a végén szembeszeles, földutas, néhol meredek útvonalakon (ez volt a túra leghosszabb etapja), így estére kellemesen elfáradva érkeztem meg a hangulatos kis kikötővárosba. S jól zárult ez a mozgalmas, sok látnivalót, kihívást tartogató hosszú nap is: Aliz feje szerencsére rendben van, rejtett belső sérülésnek nincs nyoma, csak idő kérdése és rendbe fog jönni. Őt másféle fáradság gyötörte, mint engem. Az egész napos ügyéntézéstől, vezetéstől pilledt el, így jól esett neki is a vacsora és a meleg vizes fürdés, melyre a helyi nyilvános mellékhelyiség mosdójában volt lehetőségünk. Este a szeles, és hűvös idő ellenére még ledőltünk egyet a kikötő felett elhelyezett nyugágyakba, majd egy óra autókázás után nem sokkal Höfn előtt tértünk nyugovóra.

11. napÚjra a régi szerepekben, a Vatnajökull lábánál 2021. július 7.

Ismét mérföldkőhöz érkeztünk az eddig is roppant változatos és meglepetésekkel teli három hetes kerékpártúránkon. Aliz alig több, mint egy hete súlyos balesetett szenvedett, melynek következtében megrepedt a koponyacsontja. Két napot töltött Akureyri város kórházában, s 5 nappal sikerült meghosszabbítani pihenését, felépülését azzal, hogy a városban autót béreltünk, s ezzel kísérte utamat a sziget keleti partvidékén. Ma azonban eljött az idő, ki kell engedni lábunk alól ezt a hendikepet, újra nyeregbe kell szállnia, hogy emelt fővel sikerüljön befejeznie ezt az igencsak kétarcú kerékpáros expedíciót Európa egyik legzordabb időjárású szigetén.

Nagyjából negyed kilenckor érkeztünk meg az autókölcsönző elé, kellett legalább negyed óra kipakolni, összerakni mindkét bringát és felszerelni. Soha nem kölcsönöztem még korábban autót, így kicsit féltem az átadástól, különös tekintettel arra, hogy a kavicsos utak azért nyomot hagytak a Toyota első lökhárítóján. De – mint tudvalévő – Izlandon nem adnak ki autót teljeskörű biztosítás nélkül, így végül csak a slusszkulcsot kérték el, maga a jármű nem igazán érdekelte őket. „Hát ez gyorsan ment!”.

Aliznak nem volt szerencséje az időjárással. Amíg kórházban volt és kényszerpihenőt tartott, egy csepp eső sem esett, végig napos, sőt gyakran egészen meleg volt az időjárás. Itt a déli parton viszont csípős, szeles volt a reggel. A tegnap délutáni nyomott, ködös idő szerencsére odébb állt, hiába bukkant elő azonban a fényes napsugár, az erejét nem igazán érezhettük.

Feltöltöttük készleteinket – hisz tudtuk – bár a sziget déli része lakottabb, mint az északi, azért itt sem fogják egymást érni a városok, majd jöjjön, aminek jönnie kell: újra nyeregben voltunk. Bevallom őszintén féltem egy kicsit ettől a pillanattól. Azt mondják, aki lóról esik, azt mihamarabb vissza kell ültetni az állatra, így könnyebb feldolgozni a krízist, s Alizon is ezt láttam most: ez a kimaradt egy hét roppant bizonytalanná tette.

Szerencsére az első kilométerek könnyű útvonalat hoztak, nem is volt vészes a forgalom, így szépen fogytak a kilométerek, s a messzeségben már ott csillogtak a hatalmas Vatnajökull vulkánnak az elképesztően terjedelmes gleccserei, melyek szinte egészen a lábunkig szaladtak.

 

Közeledünk a Vatnajökull eszméletlen hegytömegéhez

A Vatnajökull Izland legnagyobb összefüggő jégmezője. Az ország területének több mint 8%-át foglalja el. A területe 8100 km², ezzel az egyik legnagyobb Európában. Csak a Spitzbergákon van nála kiterjedtebb gleccser a térségben. A jég átlagos vastagsága 400 m, a maximális pedig 1000 m. A Vatnajökull déli szélénél, a Skaftafell Nemzeti Park közelében található Izland legmagasabb hegye, a Hvannadalshnúkur (2110 m). A Vatnajökull alatt (sok más izlandi jégmezővel egyetemben) vulkánok találhatóak.

Mint a beszámoló elején írtam ez a kiterjedt vulkánrendszer vízválasztóként szolgál egy túrakerékpáros (vagy egyéb más utazó) izlandi terveiben, hiszen megkerülése rengeteg időt igényel. A jégmező északi peremét messze elkerülik a műutak, ide csak üggyel-bajjal lehet bejutni, a déli oldalán pedig az egyes számú főút az egyetlen lehetőség, mely nagyjából 150 kilométeren át folyamatosan a lábánál halad.

Ahogy feloszlottak a felhők, folyamatosan tűntek fel a magasabb régió kiterjedt jégmezői, mely az üdezöld rétekkel együtt páratlan látványt nyújtottak, valamint egyre több rohanó folyó keresztezte utunkat, melyek sűrű hordakékkal kevert gleccservizet szállítottak a közeli óceánba. A hegy lábához leérve aztán gyorsan megszabadultak az iszapos, homokos, saras tehertől, így néhol hatalmas síkságok jöttek létre, helyet adva jónéhány tanyának. Falvak és városok viszont ezen a szakaszon furcsamód egyáltalán nem voltak.

A szétterülő folyó vízjárása évszaktól függően eléggé ingadozhat, sőt ha valami vulkanikus jelenség zajlik a hegy alatt, akkor könnyedén villámárvizek jöhetnek létre, így az izlandiak meg sem próbálták gáttal szabályozni ezeket a vizeket, az út mindenütt hosszú sok-sok pilléren nyugvó egysávos hídon jutott át rajtuk, mely a fővároshoz közeledve egyre meglepőbb megoldásnak tűnt. A néhol két-három sőt négyszáz méteres híd egysávos kivitelezése bizonyos forgalom után azért jelenthet némi kihívást autós, kamionos társainknak.

Az időjárás is roppant mód változékonnyá vált a hegy lábánál. Néha belefutottunk az óceánt felől érkező ködfelhőkbe, szinte az orrunkig nem láttunk, másutt csodálatosan ragyogott felettünk a hibátlan kék égbolt.

A koradélutáni órákban értük el a déli part egyik leghíresebb látnivalóját a Jökullsárlón gleccserlagúnát. Ezen a helyen az egyik borjadzó gleccser egy mélykék színű gleccsertóba potyogtatja bele a jéghegyeit, melyek egy alig párszáz méteres folyón aztán belesodródnak az óceánba. A hullámok – mint gyémánttömböket – úgy terítik végig a kisebb-nagyobb jégdarabokat a koromfekete vulkáni partszakaszon. Ez a híres-neves „diamond beach” = gyémánt part, bár a helyiek nem túlságosan rajonganak ezért a flancos „amerikai” elnevezésért.

 

Jökullsárlón - lenyűgöző volt a borjadzó gleccser

Hát igen, elég nagy elvárással érkeztünk meg ide, ennyi „reklám” után, s a tömeg ellenére azért sikerült beváltani a hozzá fűzött reményeinket. Mi nem fizettünk be kajak, vagy hajótúrára, mint a legtöbb turista, helyette a part magaslatairól csodáltuk meg a jéghegyekkel borított lagúnát, majd a parton is tettünk egy rövid sétát. A rövid életű Jökulsá-folyó elég sekély így nyáron, így a nagyobb jéghegyek megfeneklettek, csak a kisebbek tudtak kiúszni az óceánra, így a gyémánt parton is mind kézzel felemelhető jégtömbök feküdtek. Néhányan megpróbáltak a még úszó példányok közelébe férkőzni, de ezeknek a próbálkozásoknak általában beázott cipő és vizes nadrág lett a vége. Az óceánnal nem lehet viccelni, ezt mi már jól tudtuk!

Még egy fóka is felbukkant a torkolatnál, miközben folyamatosan ízlelgettem a hely nevét. Az izlandi kifejezések számomra sokszor teljesen kimondhatatlannak bizonyultak, hányszor kinevetett Aliz, ahogy a Dimmuborgir nevét próbáltam kimondani (később már elviccelni), vagy a Tingvellir helyett folyamatosan Tillingvert emlegettem. A Jökullsárlónban inkább a francia aspektusra éreztem rá, s jókat kacagtunk azon, ahogy raccsolva franciás kiejtéssel mondogatom ennek a varázsaltos, Európában párját ritkító helynek a nevét.

 

Aliz gyorsan visszarázódott a túrába

Az esti órákban még meglátogattuk a szomszédos Fjallsárlón gleccsertavat is, mely a hegy mögé lenyugvó Nap fényében számomra még a híresebb Jökullsárlón szépségét is meghaladta. Ez már nem annyira felkapott hely, jóval kevesebb volt az ember, így a bezárt értterem előtt nyugodtan megfőzhettük a vacsoránkat, majd egy jeges fürdés után innen nem messze tértünk nyugovóra.

Szerencsére alaptalan volt a félelmem, Aliz gyorsan visszarázódott, s a mai százas alatt önmagának és nekem is bebizonyította: nem lesz gond, be tudjuk fejezni a kört!

• Túra hossza: 293 km
• Túra nehézsége: Nehéz
• Túra terepe: Hegyvidék
• Szint: +3449 m,-0 m