A Vatnajökull lábától már mindketten bringanyeregben folytattunk utunkat nyugatnak, vissza a főváros irányába. A déli part látványosságairól - a hatalmas gleccserekről, vízesésekről ódák zengenek, azt azonban elfelejtik a bringásokkal közölni, hogy az egyetlen út itt végtelen pusztaságokon halad keresztül, mely szembe szélben komolyan próbára teszi a legelszántabb vándorok tűrőképességét is. A következő fejezetben megpróbálunk feljutni Izland legmagasabb hegyére, majd számtalan szebbnél szebb vízesést tekintünk meg.

12. nap Fent a Vatna gleccserén 2021. július 8.

Mindössze 33 kilométer választott el minket a Sandfell nevű parkolótól. Attól a helytől, ahonnan meg lehet kezdeni a csúcstámadást Izland legmagasabb csúcsára, a 2110 méter magas Hvannadalshnúkur-ra. Vegyes érzelmekkel fogadtam ezt a napot. Egyrészt vártam is, hiszen pár éve bevette a fejembe magát egy olyan bizarr gondolat, hogy ha egy országban járok, akkor a bringázás mellett igyekszem annak legmagasabb pontjára is feljutni. Már szép hosszú a lista: Nagy Britanniától Ausztrián és Svájcon át Görögországig, vagy egészen Japánig 23 ország legmagasabb hegye szerepel rajta, s – bár Izland teteje azért nem egy könnyű csúcs – előzetes olvasmányélményeink alapján azért mégsem tűnt lehetetlennek. Egyrészt tudni kell, hogy a nagyjából két magyar megye területű Vatnajökull összefüggő jégmező teteje már nem túlságosan meredek, inkább egy hatalmas fennsíkra hasonlít. Másrészt pedig azon szerencsés helyzet alakult ki, hogy a parkolóból egy irányban mindössze 11,4 km gyaloglással (no és persze 2000 méter függőleges szintemelkedéssel) egy egynapos túrába is beleférhet. Ha a sors másképp rendezi és valahol a jégmező közepén van a csúcs, nyilván esélytelen próbálkozás lett volna számunkra, ugyanis nem rendelkeztünk a fent alváshoz szükséges felszerelésekkel.

Ugyanakkor a gleccser azért mégiscsak gleccser, mégha nem is túl meredek, s nyilván kötéllel, hágóvassal, jégcsákánnyal nem készültünk, ez már végképp nem fért be, a vastag ruházat miatt így is a szokásosnál nehezebb felszerelésünkbe. Ez sajnos jelentősen csökkenti a sikeres mászás esélyét, jól tudtuk.

Ám mivel az autóbérlés miatt eleve gyorsabb haladásra kényszerültünk, s kirándulásra mindenképp terveztünk ide egy teljes napot nem volt kérdés: teszünk egy próbát!

Roppant szeles időjárással indult a mai nap. Már-már kezdtük elfelejteni túránk első napjainak félelmetes széllökéseit, s lám most újra meggyűlt a bajunk az izlandi bringások fő ellenlábasával. Mikor még a Kjölur magashegyi útvonalon haladtunk folyamatosan az járt az eszemben, hogy „te jó ég, ezt előbb-utóbb szemből is meg fogjuk kapni ezt a löketet valahol a kör utolsó felén”, s lám megint igazam kezd lenni. A mai nyugati szél majdnem megállította alattunk a bringákat.

Tegnap a Jökullsárlónnál összefutottunk egy magunkfajta bringás vegyes párossal, az egyik végeláthatatlan egyenesben ismét feltűntek előttünk. A szél miatt nagyjából 10-12-vel haladhattunk, de így is megelőztük őket. Szegény lány az út szélén állt behúzott fékekkel és remegő lábakkal, szája sírásra biggyedt, s láttam rajta, hogy – ami az izlandi időjárást illeti – végképp betelt nála a pohár. Mi sem voltunk sokkal vidámabbak, talán az hajtott minket, hogy 33 kilométerre van az a fránya parkoló, de ez a – normál körülmények között említésre sem méltó szakasz – ma szépen kitöltötte az egész délelőttünket.

A térkép alapján egyszerű út vezet fel Izland tetejére. A valóság azért kicsit más!

Sandfell parkolójában egy árva lélekkel sem találkoztunk, csupán egy szépen kidolgozott térkép fogadott egy piros vonallal mely összekötötte ezt a helyet a csúccsal. Egy kis temető, egy magányos fa és egy kövér legelő adta meg a hely alaphangulatát, melyen egy népes birkanyáj legelészett. Megebédeltünk, majd bringáinkat magukra hagyva nekiindultunk a hegynek. Az első ötszáz méter szint meredek, de könnyen járható ösvényt hozott patakvölgyekkel, zuzmóval benőtt kövekkel. Majd egyre inkább elkezdett fogyni a növényzet – ahogy eddig tapasztaltuk – s hétszáz méteren már igazi magashegyi táj fogadott. Nagyjából mintha 2500 méteren jártunk volna az Alpokban. Egy kopár sziklamezővel néztünk farkasszemet, s feljebb már ott csillogtak a hófoltok, melyek ezer méteren már egy összefüggő hatalmas hómezővé olvadtak össze. Ahogy számítottunk rá tényleg vállalható volt a meredekség, a táskánkban lapuló hómacskákra sokáig egyáltalán nem volt szükség, könnyedén baktattunk felfelé a terebélyes hómezőkön. 1300 méteren találkoztunk a túránk során először és egyben utoljára emberekkel. Egy páros baktatott lefelé hágóvasban, kötéllel összekötve. Örültünk nekik, hiszen innentől az ő nyomaikat követtük. Itt már csodálatosan kéken ragyogott felettünk az ég, a hegyet körülölelő felhők felett jártunk magasan, s a korábbi piszkosfehér hófoltok helyett itt már csodálatos fehér szín uralta a látóhatárt minden irányban. Igazi téli hangulatunk kerekedett, ahogy baktattunk a hágóvasak által kihasított nyomokban a végtelennek tűnő hómezőn. Szuper volt az időjárás, a hegy lábánál délelőtt minket rendesen gyötrő szélnek nyoma sem volt errefelé.

1500 méter felett a gleccser még jobban ellaposodott, ugyanakkor sajnos elkezdett töredezni is, egyre több apró gleccserszakadékot kellett átlépdelnünk, s ez sok bizakodásra nem adott okot. Most már nagyon örültünk a nyomoknak, melyek látszatra rendre megtalálták az átjárókat a kisebb hasadékokon. 1850 méteren aztán sajnos megszakadt ez a széria. A nyom egy nagyobb hasadék előtt jobbra és balra is kitért, de minkét irányban megszakadt. Elődeink is keresték az átjárót az előttünk tátongó nagyjából egy méter széles hasadékon, ám nem találtak biztonságos átkelési pontot rajta, így visszafordultak. S ezt találkozásunkkor szépen elfelejtették közölni velünk. Alizt felettébb bosszantotta ez a dolog, ő már nagyon közelinek érezte a csúcsot, én örültem neki, hogy idáig feljutottunk.

Téli hangulatban túráztunk a Vatnajökull végeláthatatlan gleccsermezőin

Lefelé aztán már nagyon könnyű volt a haladás a kellemesen lejtő hómezőn, így pillanatok alatt elértük a gleccser alját, s a kora esti órákban már újra kedvenc birkáink társaságában készítettük a vacsoránkat, s a nagy fa alatt tértünk nyugovóra.

13. nap A „sandurok” földjén 2021. július 9.

A tegnapi szembe szeles, gyilkos tekerés és a délutáni hosszú, de sikertelen mászás után fáradtan másztunk elő sátrunkból Szerencsére reggel még nem volt jelentős szél, így gyorsan elértük Skaftafell apró, de jelentős turistaközpontját. Több gleccser is itt szalad le a Vatnajökull hósipkájáról, de még ennél is jelentősebb látnivaló a 12 m magas Svartifoss vízesés, mely sötét lávaoszlopok között hull a mélybe. Nagyjából fél órás gyaloglással közelíthető meg ez az – Izlandi viszonylatban – kicsinek mondható zuhatag, mégis rengetegen látogatják, mert szépsége felveszi a versenyt a komolyabb vízesésekkel.