Vík í Mýrdal - Izland legdélebbi települése - nagyon vártunk már rá

Vík í Mýrdal 300 büszke lakosával Izland szigetének legdélebbi települése. Azon kevés falu egyike Izlandon, amely tengerparton fekszik, de nincs kikötője. A település közvetlenül a Mýrdalsjökull gleccser alatt fekszik, ami Katla vulkán felől érkezik. Így reális esélye van annak, hogy egy kitörés alkalmával a vulkáni tevékenység során felolvadt jég a lávával keveredve egyszerűen belesöpri az Atlanti-óceánba. A Katla ugyanis egy aktív vulkán, jellemzően 40-80 évente tör ki. Legutóbbi kitörése 1918-ban volt, tehát már esedékes a kitörése. A helyiek leginkább a vulkánt borító 400-700 m vastag jégréteg elolvadása miatt keletkező ártól félnek, ami elsodorhatja az egész falut. A falu temploma, ami egy domb tetején áll, az egyetlen olyan épület, ami túlélhet egy ilyen áradást. A helyiek emiatt rendszeresen gyakorolják, hogy a kitörés leghalványabb jele esetén, hogyan kell eljutni leggyorsabban a templomba.

Mi az imaház helyett inkább a part menti hatalmas bevásárlóközpontot vettük célba, mely – amellett, hogy fűtött volt és tökéletesen védett a szél ellen – egy közepes méretű Krónan szupermarketet is tartalmazott. Kicsit bosszankodtunk rajta, hogy a jó kenyereket már felvásárolta az itt megpihenő népes turistahad, akik buszokkal, bérelt kocsikkal járják a vidéket, de azért hellyel-közzel sikerült értelmesen bevásárolnunk. Nagyjából egy óra pihenés és melegedés után indultunk tovább. Vík után elhagyja az országút a szeles partvidéket, ugyanis itt a sziklák már újra egészen az óceánig érnek. Jókora kaptató után azonban hamarosan visszatértünk a következő partszakaszra, Reynisfjarára, melyet nemcsak Izlandon, hanem világszerte az egyik legszebbnek tartanak. A tomboló szél hatalmas hullámokkal ostromolta a koromfekete vulkáni hamu borította partot, fölénk pedig jellegzetes bazaltorgonás bejáratú barlang emelkedett. Mindenfelé táblák figyelmeztették az embereket az óceán veszélyeire. Sajnos sokan elfelejtik, hogy egy óceán partján teljesen más jellegű hullámzás tapasztalható, mint például a Földközi-tengeren, vagy a Balti-tengeren. Itt a kevésbé magas hullámok is sokkal testesebbek, jóval nagyobb erővel ostromolják a partot, s sok felelőtlen turistát bemostak már Reynisfjaráról is. Jobb esetben csak a cipőnk lesz vizes, ám egy erőteljesebb úgynevezett „sneaker-wawes” akár életveszélyes szituációt is teremthet.

Reynisfjara - magányos séta Izland egyik legszebb partján

Mivel nagy volt a tömeg, úgy döntöttünk, jobban szemügyre vettük a strandtól balra található partszakaszt is. Egyetlen hátulütője az volt a dolognak, hogy errefelé egy szakaszon a nagyobb hullámok közvetlenül a sziklafal alját ostromolták. Megfelelően kellett időzíteni, hogy ne ázzunk el. De a kaland minden pénzt megért: egy egészen elképesztő, néptelen szilás partszakasz tárult a szemünk elé, s a távolban felsejlettek a Reynisdangar („Troll ujjai”) bizarr sziklakombinációi. A fekete kavics és a feléjük emelkedő szürkés ívelt sziklák összhangja elképesztő forma- és színvilágot alkotott, itt kezdtük megérteni, hogy nem voltak túlzóak az útikönyv fellengzős kifejezései.

A partvidéket elhagyva ismét a zöld szín összes árnyalata uralta a látóhatárt. Az út menti farmok és szénabálák egyértelműen jelezték, hogy lassan, de biztosan közeledünk a fővároshoz. Ma is összehozott a sors két magyarral, ők stopposként jártak-keltek a sziget nyugati vidékein.

A nap végére érkeztünk meg a Reynisfjara strand túlsó végét lezáró Dyrhólaey-félszigethez. Már nem sok kedvünk volt feltekerni a 16%-os földúton a 70-80 méter magas szilaplatóra, így az alsó parkolót választottuk célpontul. Egész nap szürkés, ködös volt az időjárás, de így estére jutalmul kaptunk egy kevés napsütést is, így a többi lelkes fotóssal együtt mi is csodás képeket készíthettünk a sziklahidakkal és festői öblökkel tagolt félsziget végén.

A Dyrhólaey-félsziget egy kevés napfénnyel is megjutalmazott minket a mai nap végén

A farmok és a népszerű kiépített látnivalók már nem sok teret adnak a szabad sátorozásnak ezen a vidéken. A szigetország az utóbbi időben a skandináv mintától eltérően egyre keményebben fellép a vadkempingesek ellen, különösen azokon a helyeken, ahol sok turista mozog. Éjszakára mi is egy elhagyatott istállót szemeltünk ki, mely amellett, hogy eltakart minket a kíváncsi szemek elől, elég jól védett az egész nap tomboló szél ellen is. Bent a falak között készítettük el vacsoránkat, s itt is állítottuk fel a sátrat. A dupla védelemnek és a viszonylagos sötétségnek köszönhetően nyugodt éjszakánk volt.

15. nap A déli part leghíresebb vízesései 2021. július 11.

Egyre szelesebbek és hűvösebbek lettek a reggelek, ahogy haladtunk vissza, nyugat felé. Hiába süt fent a nap, az erejét már csak elvétve érezzük. A makacs szél viszont ott van mindenhol, lehetetlenség elbújni előle. Befurakodik kabátunk alá, a csősállal védett arcunk kiálló minden szabadon hagyott felületébe. Kiszárítja, cserepessé teszi bőrünket, s jócskán csökkenti hőérzetünket. Még 256 kilométer a reptér, nem tűnik soknak, de mindketten tudjuk, hogy Izland még tartogathat számunkra kellemetlen meglepetéseket.

A mai napon el fogjuk érni a sziget déli partvidékének két leghíresebb vízesését – ebben a biztos tudatban szálltunk nyeregbe. Érdekes módon a híres vízesések közül jó pár közvetlenül a főútvonal mentén található, így szinte le se kell menni az útról hozzájuk. De ez nem feltétlenül előny, hiszen azt is magával hordozza, hogy általában hatalmas a tömeg körülöttük. Reggel már nem volt kedvünk újból letekerni a következő fekete homokos strandra, ahol egy 1973-ban lezuhant repülőgéproncs maradványa a mai napig népszerű turistaszenzáció. Időnk lett volna rá, de egyrészt nem akartuk bekapni a nap folyamán általában egyre erősödő szembeszelet, másrészt nem volt túl sok kedvünk egy irdatlanul rossz állapotban lévő földúton döcögni 8 kilométert oda-vissza.

Skógafoss - az "izalndi vízesések királya"

Így még a kora délutáni órákban a Reykjavík felől érkező nagy tömeg előtt elértük a „Vízesések királyának” becézett Skógafosst, mely 25 méteres szélességével és 60 méteres magasságával egyike a sziget legmeghatározóbb zuhatagjainak. Még egy hosszú, meredek lépcsősort is építettek mellé, hogy felülről is megcsodálhassuk (bár kétségtelenül alulról a legmegkapóbb a látvány). A Skóga-folyón a vízesés felett is találhatók apróbb zuhatagok, de a harmadik után úgy döntöttünk, hogy inkább visszasétálunk a bringákhoz. A két vízesés között egy eldugott völgyben található Izland egyik legrégebbi kiépített termálvizes medencéje a Seljavellir. A helyiek – úgy tűnik – nem tekintik igazi látványosságnak, inkább maguknak tartják meg az élményt, mert nem jelezte tábla a leágazást. Sikerült is jó 5 kilométerrel túlhaladnunk, mire ráeszméltünk, hogy hibáztunk. Szél ide, unalmas útvonal oda, nem volt mit tenni, visszatekertünk a leágazásig, s egy rövid földutas bringázás, majd egy nagyjából egy kilométeres séta révén meg is találtuk a medencét. Mégiscsak jó ötlet volt, hogy nem reklámozták túl a helyet, ugyanis bőven volt hely a medencében. Hűvös volt az idő, nagyjából 10-12 fok lehetett, így gyorsan átvedlettük fürdőruhába és alámerültünk. A víz nem volt túl meleg, de gyorsan megtaláltuk a hőforrás beömlőnyílását, itt egész kellemes volt az ejtőzés. Már csak azt kellett valahogy kitalálni, hogyan fogunk visszatérni a rideg izlandi valóságba. Nekünk még egész jól sikerült, de egy medencetársunk, egy alig néhány éves kisfiú hosszú sírással jelezte szüleinek, hogy ő bizony már itt maradna a meleg termálvízben, ha nem bánják.

Egy termálvizes medence a semmi közepén. Izlandon így van ez rendjén.

A fürdőtől alig húsz kilométerre található a Seljalandfoss nevű zuhatag. Azt gondolná az ember, hogy egy majdnem teljes izlandi kör után már megszokott látvány egy újabb és újabb vízesés, de nem. Igaz sok vízesést láttunk, de mégis mindegyik más. A Dettifoss sáros, robajló víztömege nem hasonlítható össze a „vízesések királynőjének” is nevezett 62 méter magas kristálytiszta víz fátyolával, mely mögé be is lehet sétálni. Esőkabát persze kötelező felszerelés itt is, mint mindenhol Izlandon, ha közelről is meg szeretnénk csodálni. Számomra talán ez volt Izland legszebb vízesése, mely annak is köszönhető, hogy délutánra csodálatos mélykék ég fogadott minket, ragyogó napsütéssel, csodálatos zöld színbe öltöztetve körülöttünk a tájat.

Itt, a Seljalandfoss mellett nem sokkal található még egy sokkal rejtettebb vízesés is, mely messziről már nem látható, ugyanis egy rövidke szurdokon keresztül közelíthető meg. Ez kevésbé látványos, de annál izgalmasabb kirándulást ígér, mert ugyan alig 10-15 méter hosszú a szurdok, de a vízesés párája miatt elég bajos a közlekedés benne. Napos idő ide, vagy oda, azért ma is sikerült elég jól megáznunk.

A Seljalandfoss mögé is besétálhatunk, ha nem félünk a megázástól

Az este viszont vészesen közelgett, így egy autóspihenőben dacolva a széllel megfőztük a vacsoránkat, majd egy hatalmas csillagfürtmező közepébe rejtettük el sátrunkat. Ekkor még nem tudhattuk, hogy az Észak-Amerikában őshonos virágot 1945-ben mesterségesen telepítették be a szigetre, a talajréteg eróziójának kezelésére, ám évtizedek alatt elképesztő mennyiségben terjedt szét az országban, s így már sok helyen veszélyt jelent számos őshonos fajra is, köztük néhány olyan mohafajra, melyeket szinte lehetetlen újra helyreállítani. Mindenesetre ma a sátorhely kialakításánál magunk is megtapasztalhattuk, hogy az erős, vastag szárú növények tényleg nem tűrtek meg maguk mellett más növényfajt.

• Túra hossza: 415 km
• Túra nehézsége: Nehéz
• Túra terepe: Hegyvidék
• Szint: +2989 m,-2919 m
• Átlagos meredekség: 1.1 %