Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

Bringás filmek
Évek óta gyűjtögetjük a kerékpáros filmeket itt a legfrissebb lista.
A hónap megyéje: Vas vármegye
  Vas megyei kerékpártúra ajánló.
Kerüld meg Afrikát a Börzsönyben
  Ilyen nincs és mégis van!
Etyek – Nadap kerékpáros körtúra
  Azaz: Hogyan lehet egy 77 km-es túrát 160 km-es úttal teljesíteni?
prev
next

egyedul a gondolataimmal 04 01

Belegondolni sem merek milyen érzés lesz innen felfutni, felgyalogolni a Teide felhőket ostromló vulkáni kúpjának legtetejére.

Péntek

Playa de Socorro (1 méterrel az óceánszint felett) – 01:45

Komor tekintettel kémlelem az óceán fekete hullámait, melyek hatalmas robajjal porladnak szét a lábam előtt heverő sziklákon. Eljött a nagy nap, itt állok a rajtban, s – bár nem látom, de tudom – ott van a cél is valahol. 29 kilométerre tőlem, de 3715 méterrel magasabban. Elképesztőnek tűnik ez a vertikális távolság, belegondolni sem merek milyen érzés lesz innen felfutni, felgyalogolni a Teide felhőket ostromló vulkáni kúpjának legtetejére.

Ám jelenleg nem ez, ami igazán aggaszt. Amerre nézek, mindenütt villámok fénye gyúl az óceán felett. Északra, nyugatra és délre is felvillannak, s bár dörgés még nem hallatszik, pontosan tudom, mekkora veszélyt jelentenek ezek rám, s magam vállalta küldetésemre. Mert igen, ez nem csak egy sima futás lesz, ez egy igazi küldetés. Ahogy egyre idősebb lettem, úgy kopott meg bennem a csillogós érmekkel, menő pólóval járó versenyek fénye, sokkal fontosabbak lettek a saját célok. Olyan kihívásokat kerestem, ahol én jelölöm ki magamnak az utat, én állítom fel az akadályokat, s – bár pontosan tudom, hogy ezekért nem jár semmiféle külső elismerés – én mégis igyekszem véresen komolyan venni őket. Itt nem biztat senki, nincs „céltea” és „célszendvics” motiváció gyanánt és színes oklevél sem jár érte.

Ilyenek voltak bringás-ultrás kihívásaim, egy-két hosszabb futásom, s ilyen ez most is. Itt vagyok a rajtban, én választottam a napot, én jelöltem ki az útvonalat, s akármi is lesz ott fent, nem fogom egykönnyen hagyni, hogy megállítson!

Áron dolgozott éjszaka, nem hajtotta álomra a fejét. Én tíz óra tájékán udvariasan elköszöntem, s bevackoltam magam hálózsákomba. Élveztem volna az esti szellőt, a langymeleg november végi tenerifei éjszakát, de a szúnyogok zümmögése rendre kizökkentett. Fél kettőkor csörgött az ébresztő. Gondosan összekészített futózsákomat a hátamra kaptam, benyomtam még egy banánt és egy mercadonás muffint kalóriabomba gyanánt, felöltöztem, s bekötöttem a cipőm. A nappaliban Áron már meleg teával várt. Gyorsan kocsiba pattantunk, s végigszáguldottunk az elképesztően meredek utcákon fel az autópályáig, majd le a strand irányába. Nagyából ötven méter magasan sorompó zárta el utunkat, innen már egyedül kellett ide lesétálnom. Áron sok szerencsét kívánt, a következő pillanatban már ismét egyedül voltam. Megint teljesen egyedül.

De ez egyszer ezt most egyáltalán nem bántam. A magam vállalta igazán nagy kihívásoknál mindig jobban szerettem egyedül maradni. Tisztában vagyok a képességeimmel, a határaimmal, s tudom, hogy hol van a fal, meddig tudok elmenni, meddig vállalom a kockázatot. Ha ott van még egy ember velem, akkor mindig nyomaszt a féltés, az aggodalom. Így volt ez Izlandon is, s nem egy négyezres mászásnál. Ezekben a helyzetekben nem tudok teljesen önmagam lenni, nem tudok száz százalékos döntéseket hozni. De most, az én utamon csakis magamért vállalom a felelősséget, és ez megnyugtat.

Socorro – már a név is beszédes. Segítség! Ennyit jelent spanyolul. Na, pont ez az, amit most innét senkitől nem várhatok. Mostantól a csúcsig és vissza nem számíthatok senki másra: nincsenek források, nincs víz, nincs étel, pont ezért pénzt és bankkártyát sem hoztam magammal. „Segíts magadon, az Isten is megsegít” – jut eszembe a régi mondás. Ez most egyes egyedül az én harcom lesz.

Az autó hőmérője 17 fokot mutatott, ez kellemes volt ezen a hajnali órán is, de tudtam, ha megázok, már nem lesz az. S mi lesz ott fent? Egyre magasabban, egyre hidegebben? Ezen járt az agyam, de aztán rájöttem, nincs min gondolkodni, nem kell döntést hozni. Egyszerűen el kell indulni felfelé.

De még várok egy picit, nézem a bömbölő hullámokat, érzem a szél erejét, látom a viharok fényjátékát, a természet ezernyi csodáját és próbálok erőt gyűjteni belőlük. Majd hátat fordítok az óceánnak, teleszívom a tüdőmet a nehéz, párás levegővel, elindítom a stoppert és nekivágok a Hegynek.

El Lance (554 méterrel az óceánszint felett) – 03:08

Ennél rosszabbul nem is kezdődhetett volna. Az utolsó falu buszmegállójában didergek. Ide húzódtam be az eső elől, de már nagyjából mindegy volt. Húsz perc alatt teljesen eláztam. Bár esőkabátomat felvettem kívülre, védve ezzel futózsákom, s a benne található meleg ruháimat, alul a rövidnadrágomból, kompressziós zoknimból és a cipőmből már csavarni lehetne a vizet. Telefonomon az összes időjárás-előrejelző oldalt végigpörgettem, sőt még a radarképeket is megtekintettem. Úgy néz ki, sajnos egy elég masszív viharzóna alakult ki jelenleg a sziget déli partvidéke mentén, mely folyamatosan hozza fel a felhőket a Teide keleti és nyugati oldalára egyaránt. A következő két óra nagyon rizikós lesz. Tudom, indulhattam volna később is, de egyrészt este még semmi nem jelezte ezt a vihart, másrészt pedig – szerdai tapasztalataimból okulva – a felvonó indulása előtt szerettem volna felérni, mert úgy gondolom, nagyjából 9 órától már csak engedély birtokában lehet a hivatalos útvonalat használni. Ezt pedig hónapokkal előbb be kellett volna szerezni.

Már nem sokkal az autópálya felett elkezdett csöpögni az eső. Alig 120 méteren jártam még ekkor, de pontosan tudtam, hogy a tegnapi gondos cipő hajszárítózásnak nem sok értelme volt. Egy meredek gerincre szaladt fel rögtön az út, majd ugyanilyen meredekséggel bukott le a következő völgy mélyére. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan lejtmenetbe fogok kerülni, így kicsit el is tévedtem. Egy kaktuszokkal övezett apró ösvényen próbálkoztam a meredek domboldalban, kaptam is néhány tüskét a vádlimba, mielőtt rájöttem, hogy nem vezet arra út. A másik oldalon egy apró barlang fedezékében vártam, de rájöttem, nincs miért várni. Ha vihar jön, előbb-utóbb úgyis megtalál.

S így is lett. Tigaiga meredek utcácskái után kilépve a sötétségbe rögtön le is zúdult rám az első komolyabb zivatar, miközben tempósan gyalogoltam felfelé a jó 20%-os csúszós, köves útvonalon.

Szívem szerint szaladtam volna tovább, de közben tudtam, ha teljesen elázom, elveszik a remény arra, hogy a felső, fagyos részeket túléljem. Próbáltam inkább kivárni, okosan nekimenni a hegynek. Tudtam, innentől már nincs több dobásom, ha elhagyom El Lancét, már nem lesz több fedezék, onnantól már teljesen magamra leszek utalva.

Ladera de Tigaiga (1650 méterrel az óceánszint felett) – 04:45

Szaporán szedem lábaimat a meredek, csúszós hegygerincen. Balra tőlem szakadék, alján még látszik a part: Puerto de la Cruz városának fényeivel, a biztonság látszatát sugározva, előttem viszont reménytelenül közelednek a felhők. Egy percen belül többször villan az ég a Teide irányából. Egy-kettő-három-négy számolom magamban a villámlás és a dörgés közt eltelt időt, mely egyre csak fogy. Egyértelmű jele annak, hogy közeledik hozzám a vihar. Átjár a félelem, a bizonytalanság. Minden lépésemmel távolabb kerülök, egyre nehezebb a visszatérés. Már majdnem három órája haladok egyedül ezen a kitett, meredek gerincen, melyet már tegnap kiszúrtam magamnak. A legrövidebb út az óceántól szinte egy lendülettel szalad fel kétezer méterig, Őfelsége a Teide lábáig. Ez most a vezérfonalam, nem térhetek le róla sem jobbra, sem pedig balra. Itt csak felfelé és lefelé vezet út. Összehúzom esőkabátom cipzárját, felhúzom a csuklyát, és várom az elkerülhetetlent. Jöjjön, aminek jönnie kell!

Erős széllel és heves csapadékkal érkezik a vihar. Korábbi hullámai enyhe záporesők voltak hozzá képest. Dobál a szél, csapkodnak körülöttem a villámok hatalmas dörgésekkel kísérve, s úgy ömlik az eső az arcomba, hogy alig látom magam előtt a földet. A meredek hegyoldal habzó, tajtékzó folyóvá változik alattam, ömlik át a cipőmön a víz, percek alatt elveszi minden reményemet. A nyirkosság belopózik esőkabátom alá, a szél egyre jobban kihűti vizes lábaimat még ennél a tempónál is, egyre csak csüggedek, egyre jobban veszítem el a reményt. Telefonom GPS-e is megbolondult, nem mutatja pontosan a helyzetemet, azt sem tudom, hol vagyok, milyen magasságon, bár ha tudnám nagyjából akkor is mindegy lenne, hisz tudom, semmilyen fix pontot nem jelzett a térkép erre a szakaszra.

Mégis megpillantok egy épületet, letérek az útról, de csak egy magas kerítéssel körülvett víztározót találok. Kétségbeesetten próbálok menekülni, próbálok valami fedett helyre lelni, de közben tudom, ez itt és most képtelenség. S ha találnék is mindhiába, alig pár percen belül megfagynék a várakozástól. Így hát megyek csak előre tovább, bele a vihar arcába, a bizonytalanságba. Eltelik tíz perc, majd még tíz, de a vihar nem csitul. Lábaim már gémberednek, egyre jobban szétesik mozgásom, s egyre kevésbé hiszek benne, hogy ilyen állapotban esélyem lesz majd a – valószínűleg hótakaró alatt lévő – főcsúcs meghódítására. Megkörnyékez a visszafordulás gondolata, s egyre mélyebben fúrja be magát az agyamba. Eleinte nem akarok hinni neki, nem akarok tudomást venni róla, de aztán végül kénytelen vagyok belátni: elmentem a falig. Minden tőlem telhetőt megtettem. Ez így nem sikerülhet!

Érzem, hogy eltörik bennem valami, ahogy sarkon fordulok, és hosszú futólépéssekkel elindulok a völgy felé. Eszembe jutnak azok az emberek, akiknek meséltem a terveimről, akik velem együtt hittek a mászás sikerében, s hittek bennem. Marci öcsém, Nonszi – mit fognak szólni? Mit fog szólni Áron és Judit hajnalban, amikor beállítok hozzájuk? Hogy fogok a szemükbe nézni ezután? De nincs más út, érzem: felfelé öngyilkosság, megállni nem tudok, nincs hol pihenni, ez a hajó most elment.

Nagyjából egy kilométert és százötven méter szintet veszítettem pillanatok alatt. Cikáztak, bántottak gondolataim, mérges vagyok magamra, fáj, hogy így alulmaradtam, még a sírás is megkörnyékezett. Össze kell szednem magam!

Megállok, megtöröltem könnyeimet, s lepillantottam a mélybe. Santa Cruz fényei alig derengtek a vastag felhőtakarón keresztül, de valami mégis megváltozott bennem. Levettem esőkabátom, kiszabadítottam az eddig védett, száraz helyen lévő futóhátizsákomat. Kivettem belőle a vastag polárpulóveremet, s ahogy áthúztam fejemen máris éreztem melegségét. Ezután levettem teljesen átázott rövidnadrágomat és az esőkabátom zsebébe tettem. A szintén csuromvizes kompressziós zoknik szárát letűrtem, megszabadultam cipőimtől és felhúztam vizes lábaimra a téli futónadrágom. Most már minden ruhám rajtam volt. Nem számított már, hogy elázik, nem számított már mi lesz később, mert nekem itt és most dolgom van ezzel a Heggyel, másképp nincs esélyem továbbmenni!

Sarkon fordultam s éreztem, ahogy vádlim megint nekifeszül a meredek, csúszós dombnak és megindultam felfelé. Nem számított már a vihar, nem számított semmi. Hosszú perceken keresztül láttam lábnyomaimat, ahogy az imént csattogtam lefelé a sáros hegyoldalban. De azok egy másik ember lábnyomai voltak, egy magányos, reményvesztett emberé. Nem nézem hátra, csak törtem előre bátran céljaim irányba. S mi vár ott fent a kietlen, havas világban? Még nem tudhatom. De most már biztos vagyok benne, hogy képes leszek rá!

Cruz de Fregel (2089 méterrel az óceánszint felett) – 06:00

Eszméletlenül sűrű ködfelhőn át vezetett az út a gerinc utolsó szakaszán. Néha a saját lábam alatt nem láttam az utat a fejlámpám éles fényét visszaverő kövér páracseppektől. A vihar lassan odébbállt, a dörgések hangja már a sziget északi vége felől hallatszott. De mindez már nem számított, most már tudtam, hogy csak egy út van előttem. Csak felfelé!

Elfogyott a meredekség, ahogy véget ért az égbe nyúló hegygerinc. 13 és fél kilométer alatt hozott fel kétezer méterre. Tudtam, hogy innentől a Teide fennsíkján ellaposodik az út egészen a főcsúcs lábáig. Ahogy oszlottak a felhők, kerestem-kutattam magam előtt a csúcsot, de egyelőre hiába. A magas fenyők helyét csenevész bokrok vették át, melyek vizes levelei ezüstösen csillogtak fejlámpám fényében.

Továbbra is teljesen egyedül bandukoltam tovább ebben a valószerűtlen mesevilágban. A tér kinyílt előttem, s egy apró kápolna hófehér épülete hasított bele az éjszaka sötétjébe. Ez Cruz de Fregel, rögtön tudtam, nagyjából az út felénél.

S ekkor megpillantottam. Végre itt emelkedett újra, szinte karnyújtásnyira, csakúgy mint a második itt töltött napom hajnalán. Ugyanolyan büszkén, tekintélyt parancsolva meredezett az ég felé a Teide – sok tomboló vihart megélt – méltóságteljes vulkáni kúpja.

Persze tudtam, hogy mindez még csak látszat, még nagyon messze van a csúcs. Nyári túráinkon nagyjából ebből a magasságból szoktunk kiszállni az autóból egy hasonlóan magas hegy megmászása előtt. De jó volt látni a célt. Érezni, hogy itt van előttem, most már nem takarják makacs felhők, nem sújtják villámok. Az Orion csillagkép ott ragyog felette sok millió fényes ponttal egyetemben. S én itt vagyok lent, egy apró pici porszem hozzá képest, de érzem, hogy képes vagyok rá! S ez az érzés most minden mást felülír.

Refulgio de Altavista (3260 méterrel az óceánszint felett) – 08:40

Egy hosszú, sötét és sokszor reménytelen éjszaka után végre felkelt a Nap! Akárcsak nekem, neki is sikerült felülemelkednie az Atlanti-óceán felett vonuló végeláthatatlan felhőrengetegen. Tündöklő sugarai beragyogják a Teide keleti oldalát. Ráfordultam a célegyenesre, egy jó félórája már a főkúpot ostromlom ugyanezen irányból, így érzem erejét, melegségét. Az imént értem el az út során az egyetlen bivakolásra alkalmas helyet, az Altavista menedékház egyszerű, kőből épített épületegyüttesét, de nincs időm megállni. Robogok tovább felfelé, s – bár most szem elől veszítettem – érzem már a csúcs közelségét, vonzását.

egyedul a gondolataimmal 04 01

Egészen különleges élmény volt átkelni a Teide vadnyugati tájra emlékeztető kopár fennsíkján. A kápolna egy kis hágó tetején volt, innen meredeken lejtett az út, vagy 50 méter szintet veszítettem. Ahogy leértem éreztem, hogy a talaj megváltozott alattam, az agyagos föld helyét ropogós vulkáni kavics vette át. Valahol itt lehetett anno az ősi Teide kalderája, egy hatalmas ív, melyet körös-körül 2100-2500-as csúcsok határolnak. Ugyanúgy, mint a második nap hajnalán, most is bele kellett ereszkednem az egykori hatalmas kráterbe, hogy aztán újra megkezdhessem a mászást a hajdani fő kürtő fölé magasodó kúpra, ami valójában a mai hegynek a legteteje, De 3500 méteren is van egy hasonló, de jóval kisebb perem, s innen emelkedik ki a mai vulkán hegyes csúcsa, egy meredek, omladékos kúp formájában. Ezért nem látom most innen a vulkán oldalából a hegy tetejét.

A Teide külső kráterén belül a félsivatagos, vöröses barnás színű talajt csenevész, sárgás-barnás színű bokrok borítják, de annyira ritkásan, hogy nem igazán tudják megtörni a holdbéli jellegét. A jól kitaposott kavicsos ösvényen könnyű volt a haladás, ritkán kellett nagyobb sziklákon átlépdelni. Néha egy-egy nagyobb, növénytelen kőmezőn elveszítettem magam alatt az ösvényt, ilyenkor lépéseim hangja megváltozott. Ropogósabb, mélyebb lett a kavics, így rögtön tudtam, hogy korrigálnom kell. Nem akartam eltévedni, bár a Hegy mutatta az irányt, egyáltalán nem volt mindegy, hogy melyik oldalról ostromlom meg. A kiépítetlen részeken a laza, omladékos szerkezet miatt feljutni rá szinte lehetetlenség, ezt már két napja is megtapasztaltam.

Nem sokkal a keleti gerinc előtt pillantottam meg az első fejlámpát messze előttem az oldalban. Lassan közeledtem annak az az ösvénynek a becsatlakozásához, mely a másik irányból a 2200 méteren lévő felső parkolóból indulva szalad fel a csúcsra. A hegy déli oldalán még felkapaszkodott egy csúnya nagy felhőpamacs az óceán felől, egy kis időre felhőbe borítva magát a csúcsot is, de szerencsére esőt már nem hozott. Újra kitisztult és egy hullócsillag hasította ketté az eget hatalmas csóvát húzva maga után. Nekem itt már csak egy kívánságom volt: az, hogy csak rajtam múljon ennek a mászásnak a sikere, vagy kudarca. A felhőn kívül ekkor még aggasztott az utolsó kúp az engedély hiánya miatt. Nem vette volna ki jól magát, ha pont emiatt kellene lemondanom a projektről. A viharok és a visszafordulás miatt eléggé kifutottam az időből, már nem reménykedhettem, hogy a rendes útvonalon inkognitóban meg tudom mászni a csúcsot, mint ahogy áprilisban Marci öcsémék is tették. Erről ma már lecsúsztam.

2800 méter felett jelent meg az első hó. Először apró foltok, majd egyre jobban összeálló kemény jégpáncél formájában. Szerencsémre az út végig jól kiépített és jól járható volt, s elődjeim bakancsaikkal már nyomot hagytak, s feltörték nekem az utat, így nem kellett visszavennem a tempóból. S most láttam hasznát, két nappal ezlőtti szenvedéseimnek kétezer méter felett, mert sem a tüdőm nem zihált, sem a szívem nem kalapált és a fejemmel is minden rendben volt. Magabiztosan haladva, erős tempóban hagytam magam mögött a lihegő, oxigénért könyörgő hátizsákosokat. Fogytak a méterek, fogyott felőlem ez a hatalmas hegy, s valahol legbelül már tudtam: most nem jövök le úgy, hogy meg ne érinteném a tetejét!

A Teide csúcsán (3715 méterrel az óceánszint felett) – 09:38

Ez a perc is eljött. Büszkén állok a Hegy tetején és dacolok a mínusz három fokos széllel, mely gyorsan lefagyasztja arcomról a mosolyt. Alattam mindenütt felhők, csupán Puerto de la Cruz irányában látok az óceánpartból egy rövid szakaszt, pont onnan, amerről feljöttem. Hihetetlen, de mégis megcsináltam!

Nem sokkal 9 óra után értem el a Mirador de la Fortenza kilátóját. Ez az utolsó perem szélén foglal helyet. Innen egy jól kiépített körút indul felvonó felső végállomása érintésével a nyugati oldalig. Végre látótérbe került a Teide kétszáz méter magas, meredeken égbe törő főkúpja, természetesen mindenütt hóval borítva. A kilátóhelyhez vezető ösvény vastag kötélszalagokkal van kijelölve, melyről hatalmas jégcsapok lógnak. Szürreális látvány volt így a felkelő Nap fényében, mintha egy film díszletei közé cseppentem volna. A meredek hegyoldalban egy apró ösvény cakkozott vonalát véltem felfedezni. „Ez jó lesz nekem!” – hoztam meg a döntést. Körülnéztem. Sehol senki. Átbújtam a „prohibido el paso” felirat mellett és – mint egy őrült – nekivágtam az utolsó kétszáz méternek.

Éreztem már magam alatt a jégpáncél csúszósságát, a sok-sok magashegyi tapasztalat után már ösztönösen tudtam hogy kell lépni, hogy minél kisebb legyen a kicsúszás veszélye. De ez a járatlan ösvény így is nagyon szűk, s és nagyon bizonytalan volt. Tisztában voltam vele, hogy elég egy rossz lépés, ha itt kicsúszok, akkor tutira nem állok meg a főkúp aljáig. Mintha tojásokon lépdeltem volna, úgy haladtam felfelé. Méterről-méterre óvatosan. Kerestem a jégből mindössze pár milliméterre kilátszó apró szikladarabokat: a tapadást. Minden lépést előre meg kellett tervezni. A csúcs előtt ötven méterrel aztán elfogyott az ösvény, innen már direktben indultam tovább. Végre nagyobbak voltak a sziklák – bár egytől-egyig jegesek – de van rajtuk fogás. Kézzel-lábbal küzdöttem fel magam az utolsó métereken, arcomba kapott a csúcs felett átcsapó szél és kénes, vulkáni füstöt hozott felém. „Már nagyon közel vagyok”. Még néhány fogás, néhány óvatos fellépés, és igen. Sikerült. Elértem a Teide 3715 méteres csúcsát!

Nyilván nem maradhatok itt sokáig, elkészül a néhány kötelező fénykép a jéggel borított sziklák közt s tudom, mennem kell, ez nem az én világom, ide csak vendégként érkezhetek.

Playa de Socorro (1 méterrel az óceánszint felett) – 14:30

Nehéz lábakkal, kiszáradva érkeztem vissza az óceán hullámoktól bömbölő, sziklás partvidékére. Majdnem 13 órát voltam távol, de számomra sokkal többnek tűnt. Más embernek egy évre nem jut annyi élményből, kalandból, fájdalomból, reményvesztettségből, katarzisból, küzdelemből mint amennyi számomra ezalatt a röpke fél nap alatt megadatott. Apró szemű esőt hoz a szél nyugat felől, átnedvesít, hozzátapad szőrszálaimhoz, de ez most már egyáltalán nem zavar. Hisz itt vagyok újra, megcsináltam. Elértem a célom és biztonságban vissza is tértem onnan.

Alig öt órája innen 29 kilométerre és 3715 méterrel magasabban még nem voltam ebben olyan biztos. Botorkálva, óvatos mozdulatokkal kezdtem meg utam második felét. Legjobban a felső szakasztól féltem, hisz felfelé sem volt könnyű az út, s tudtam, hogy lefelé mászni mindig sokkal problémásabb. Az nem jutott eszembe, hogy a normál úton menjek vissza. Egy ember sem volt a csúcson, valószínű, hogy a jegesedés miatt még az engedéllyel rendelkezőket sem engedték fel a nemzeti park munkatársai. Tudtam, hogy csak egy út vezet biztonságban lefelé: az, amelyiken feljöttem.

Végül esés nélkül megúsztam a meredek oldalt, s gyorsan leszökdécseltem az Altavista menedékházig. 3200 méteren már szabályosan meleg volt. Fél 11 körül már hevesen bombázták a napsugarak a hegyoldalt. Ne feledjük, Tenerife mindössze a 28. szélességi fokon van, itt decemberben nagyjából olyan magasról tűz a Nap, mint nálunk szeptember végén. Az éjjel lehulló – jéggé összeállt – csapadék így már kövér cseppekben csordogált a menedékház tetejéről. Tudtam, ha nem akarok kiszáradni, vetkőznöm kell. Jobb, ha egy kicsit csíp a szél, mintha izzadok. Nem akartam úgy járni, mint az első futásomkor.

Kétezernyolcszáztól aztán búcsút intettem a vulkáni kúpnak és megkezdtem a hosszú-hosszú átkelést a fennsíkon. A vöröses holdbéli táj így nappal teljesen más – sokkal barátságosabb – arcát mutatta felém a mélykék ég alatt. A kavicsos, enyhén lejtő terepen kiválóan lehetett futni. Jó volt érezni, milyen friss vagyok még, hiszen egyrészt eddig főleg gyalogoltam, másrészt pedig a lefelé futáshoz teljesen más izmok szükségeltetnek. De tudtam, sok van még hátra, nem erőltettem a tempót, kényelmes 6-7 perces ezrekkel őröltem magam alatt a kavicstengert.

Már messziről láttam a kápolna hófehér épületét a hágó tetején. Rövid kapaszkodás után dél körül búcsút intettem a Teide ragyogó fehér sapkájának, s megkezdtem a hosszú, meredek gerincszakaszt lefelé. Hamarosan elértem a felhőket újra ködös lett a táj, csúszott az agyagos út a sudár fenyvesek között. Elfutottam a kis útszéli kereszt mellett, melyet már negyedszer láttam, hisz itt volt az a szakasz, ahol visszafordultam. Feltűntek a felhők alatt Puerto de la Cruz házai. Ezerkétszáz méter volt még vissza, a folyadékom itt már elfogyott, zselét már nem kívántam, így egyre koncentrálósabban mentek a kilométerek. A bokám fölött egyre jobban fájt a lábam a sok-sok meredek tompítástól, de tudtam nem állhatok meg. Minél lassabban haladok, annál tovább tart a szenvedés.

A felhők alatt szürke, esős idő fogadott. Néha jött egy-egy zápor az óceán felől, máskor kicsit kitisztult az ég. Kellemetlenül csúszott alattam az agyagos-sáros meredek út, egyre csak lassultam, vártam már a biztonságos aszfaltot, a házakat, a civilizációt. Végül csak meglettek El Lance házai, a buszmegálló, ahol hajnalban dideregtem, s innen már karnyújtásnyira éreztem magamtól az óceánt, bár még 4,5 km és majdnem 600 méter szint választott el tőle.

Ismerős ez az érzés a hegymászásokról, mikor már olyan közelinek tűnik a völgy, látjuk a parkolót, az autót, de tudjuk, hogy még nagyon sok erőltetett lépést meg kell tennünk, hogy odaérjünk. Megfordult a fejemben az is, hogy nem ereszkedek vissza teljesen a Socorrora, hanem inkább elfutok Los Realejosba Juditékhoz, de aztán csak meggyőztem magam, hogy így kerek a történet, ha óceánparttól óceánpartig tart a futás.

S újra látva az óceán mérhetetlen, zabolátlan erejét, s végig gondolva az utolsó 13 óra kalandos, életre szóló történetét – úgy gondolom – jó ötlet volt ide visszatérni. Egy újabb álom vált valóra!

San Juan de la Rambla (20 méterrel az óceánszint felett) – 19:50

Csak véget ért ez a hosszú nap is. Békésen fekszem hálózsákomban, hallgatom a hullámok morajlását, s várom, hogy végre álom jöjjön a szememre. Ám hiába keltem fel ma hajnali fél kettőkor, hiába futottam 58 kilométert, több mint négyezer méter szintemelkedéssel és lejtéssel, hiába bringáztam este még tizenkettőt szintén embert próbáló, dombos vidéken, sajnos nem tudok még elaludni.

egyedul a gondolataimmal 04 02

Villámként cikáznak fejemben a gondolatok, érzések, emlékképek. Bizonyára mindenki azt gondolja, hogy óriási megelégedettséggel töltött el, hogy sikerült elérnem a célom a sok-sok megpróbáltatás ellenére, de sajnos ez az életben nem így működik. Egy ilyen összetett, alapos felkészülést és maximális koncentrációt igénylő feladat teljesítése után többnyire ürességet érzek. Az a sok gondolat, mely segítette, támogatta utamat, ami eddig életben tartott, most mind feleslegessé vált. Elfogyott az út előlem, mint 2013-ban Amerikában, amikor a kontinens áttekerése után megpillantottam a Csendes-óceán végtelen víztükrét. Idő kell ahhoz, hogy felfogtam, értékeljem tettem valódi értékét, így az örömre és a megelégedettségre még egy ideig várnom kell.

Csakúgy, mint hajnalban most is Áron jött értem a Socorrora. Szívből gratulált és érdeklődött az utamról. Tudtam, hogy neki is hasonló ambíciói vannak így ameddig ott voltam mellette próbáltam támogatni elhatározásában. Judit is nagyon örült nekem. Jól esett a gratuláció és kaptam ételt és italt bőségesen, sikerült egy kicsit helyre ráznom egyre jobban szenvedő testemet. Délután négy körül nekik menniük kellett egy hivatalos találkozóra, így egyedül maradtam a házban. Na, ekkor tört rám ez az üresség érzés. Céltalannak, feleslegesnek éreztem magam, elfogyott belőlem a motiváció, az a mérhetetlen erő, ami felvitt ennek a hatalmas hegynek a hátára és nem is testileg, hanem inkább lelkileg éreztem nagyon fáradtnak magam.

Bár Áronék felajánlották, hogy maradhatok, mégis úgy éreztem, hogy mennem kell tovább. Nem akartam visszaélni a vendégszeretetükkel, így is hatalmas segítség volt ez a részükről, nélkülük nagyjából feleekkora eséllyel indultam volna utamra. Komótosan összepakoltam felszerelésemet, kitoltam a bringát az útra és újból túrabringásként folytattam utamat.

Továbbra is hol esett, hol elállt, így küzdöttem fel magam a főútig a majdnem 20%-os kaptatókon az eszeveszett forgalomban. Semmi kedvem nem volt a fenti forgalmatlanabb, ám sokkal szintesebb kis utakhoz, hát nekivágtam a leállósávnak. Elhagyva Puerto de la Cruz környékét hatalmas banánültetvények terpeszkedtek mindenfelé. Nagyjából 600 méterig láttam utamat a meredek oldalban, onnantól felhők uralták a vidéket, elrejtvén előlem a Teidét. Üres voltam belül, bár lábaim bírták a tekerést, fogalmam sem volt mit akarok és arról sem volt elképzelésem, hogy hol ér majd véget ez a kalandos, hosszú nap.

Alig félóra tekerés után megpillantottam San Juan sziklákra épült kisvárosát. Spontán letértem a főútról és egy kilátóhelyre vezetett utam. Alattam a háborgó óceán sziklás partján és egy természetes kültéri medencére lettem figyelmes. Ez a híres Charco de la Laja. Hasonló képződmény mint amiben tavaly Seixalban fürödtem. Gyorsan érkezett a sötétség, nem volt több időm, így a város melletti füves parkolóba állítottam sátrat.


  • Túra hossza: 12 km
  • Túra nehézsége: Könnyű
  • Túra terepe: Síkvidék
  • Szint: +294 m,-385 m
  • Átlagos meredekség: 5.1 %