Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

Felvidéken kétkeréken
   Többször bejárós útvonalat találtam.
 A hónap megyéje: Bács-Kiskun vármegye
  Bács-Kiskun megyei kerékpártúra ajánló.
Ki volt Lukanénye hőse?
  Családi kerékpártúra a Felvidéken.
prev
next

 jordania 2024 kerekpartura 03 03

 A Monostor sziklába vájt épületét csodáljuk egy közeli magaslatról

Dana falu felett – a „világ peremén”

2024. április 1. – nem sokkal naplemente után

Egy elhagyatott, félig kész épület mellett állítjuk fel sátrunkat túránk negyedik estéjén. Ismét hosszú, de élményekkel teli nap áll mögöttünk. Még bent az épület alagsorának szélárnyékában főztük meg szerény vacsoránkat, majd az utolsó faluból kért, s egy tíz literes műanyagtartályban ideszállított vízzel mosakodtunk. Fejlődő országok jellegzetessége ez a félig kész háztípus, Albániában is rengeteg ilyet láttunk, de ez a palota, ami itt a Kings Highway egyik legmagasabb pontján, a Jordán-fennsík peremén uralja látóhatárt, mindegyiken túltesz. Vajon kinek lehetett ennyi felesleges pénze, hogy építtessen ide, a dombtetőre egy szellemkastélyt, melynek alagsorát az egyszerű helyi pásztorok kecskeistállónak használják? A Nap alig egy órája távozott a Holt-tenger árka felett megrekedő párás, meleg légtömegek mögé, most már a helyette felkelő Hold fénye varázsolja valószerűtlenül sejtelmessé az alattunk elterülő, szabad szemmel szinte befoghatatlan tért.

Hideg éjszakára számítunk, így gondosan aláöltözünk. Nyári hálózsákjaink nem erre a magasságra lettek kitalálva. Ma nem is maradok sokáig csodálni a csillagos égboltot, ahogy szoktam, gondosan lezárom a sátor összes bejáratát és szellőzőjét, bevackolom magam, s hamar átadom fáradt testem a jól megérdemelt pihenésnek.

Bő egy nappal ezelőtt jóval kevesebb esélyünk volt arra, hogy ilyen nyugodalmas táborhelyre leljünk. A pihenőhelyről legurulva gyorsan elértük napi végcélunkat, a meredek völgyben épült Vádi Músza városát. A legenda szerint a hely Mózesről kapta a nevét, aki ezen a helyen vizet fakasztott a sziklából, hogy megitassa szomjazó zsidókat. Manapság Jordánia első számú kulturális látnivalója, a közvetlen közelében lévő arabok inkább a nyugati emberek pénztárcáját szeretnék fakasztani. A városban konkrétan minden kétszer annyiba került, mint bárhol másutt az országban. A reggeli-délelőtti órákban, még a nagy tömeg előtt terveztük Petra meglátogatását, így szerettünk volna minél közelebb aludni a bejárathoz, ám a ritkás olajfaligetet nem vállaltuk be, inkább jó egy kilométerrel odébb, egy ósdi várrom mellett próbálkoztunk. Jó döntés volt, hiszen sikerült a naplemente fényeiben megcsodálni az alattunk elterülő vöröses sziklavilágot, mely a világ egyik legtitokzatosabb városát rejti. Estefelé már nem járt errefelé egy áldott lélek sem, az emberek csak a főbejárat és a közeli hotelek között közlekedtek. Este még feltekertem Muszába üdítőt és vizet venni. Jól tudtam, hogy a sivatagi éjszaka után nem bírok ki még egy alvást fürdés nélkül, patakot pedig még egyet sem láttunk, így vettem egy tíz literes tartályt, ez a túra végéig jó szolgálatot tett nekünk, s laposra taposva a szállítása sem okozott különösebb problémát.

A vacsorát a helyi kóbor kutyafalka társaságában fogyasztottuk. Az egyik eszes német juhász keverékkel sikerült összehaverkodnunk, egész éjszaka őrizte a sátrunkat, s minden idegen ebet elijesztett. Fantasztikus táborhelyünk volt a homokkő sziklák közé beékelődött zsebkendőnyi vízszintes területen, megfizethetetlen panorámával. Kora hajnalban keltünk, elbúcsúztunk Dugótól, aki farok csóválva várt minket a sátor előtt, s hamarosan bebocsájtást nyertünk a sziklavárosba, mely messze az ország legdrágább és legnagyobb becsben tartott látnivalója.

 jordania 2024 kerekpartura 03 04

Táborhelyünk közvetlenül Petra felett

Rövid, alig egy kilométeres bevezető szakasz után elértük az Al-Siq kanyon bejáratát, mely 1600 méter hosszú, és helyenként csupán 2 méter széles. Kellő védelmet biztosított az egykor virágzó sziklavárosnak. A túlsó végén rögtön megpillanthatjuk az első sziklába vájt templomot, mely az Indiana Jones filmben is feltűnik. Talán ez volt a legszebb az összes közül. A napfény még nem jutott be a magas sziklák miatt, így nem érvényesül jellegzetes vöröses színe, viszont legalább ekkora előny, hogy még a nagy tömeg érkezése előtt lehettünk is.

A nabateusok egykor virágzó fővárosa azonban innen még beljebb van. A völgy kiszélesedik, s megpillantjuk az egykori színház kőbe vájt félkörívét, s az egykor 20-30 ezer főt számláló ősi város főutcáját. Hirtelen megelevenedett előttünk a kétezer éves múlt a kőből kifaragott monumentális épületekkel, valamint a hatalmas alapterületű templomok ma már rogyadozó oszlopcsarnokainak romjaival. Peti összeszedett valami ázsiai bacit, de szerencséje volt, hiszen a park területén belül egymást érték a nyilvános illemhelyek. Ezt leszámítva tempósan haladtunk, vittek minket a lábaink, minden „csodát” látni szerettünk volna. Így tovább kapaszkodtunk egy másik szűk szorosban, melynek a túlsó végén feltárult előttünk a másik jellegzetes sziklába vájt épület: a Monostor. Itt már nem kevesebb, mint hét kilométere jártunk a főbejárattól.

 jordania 2024 kerekpartura 03 03

A Monostor sziklába vájt épületét csodáljuk egy közeli magaslatról

Ahogy telt az idő, a Nap is fölénk kúszott, egyre melegebb lett a sziklák között, s egyre több ember érkezett megcsodálni az iszlám térhódítása miatt elnéptelenedett, majd ezer évig elfeledett várost. Épületeit lerombolhatták, de a sziklába faragott műalkotások a mai napig bizonyítják az ókori ember rátermettségét. S ahogy fentről, az egyik szikla tetejéről csodáltuk a Monostor tökéletesen kifaragott homlokzatát, hálát adtam érte, hogy ezt a napot is megérhettem, és egy újabb „csodát” kipipálhattam gyermekkori kedvenc könyvemből.

Kora délután – a nagy meleg ellenére – úgy döntöttem, hogy egy bő órás futóedzéssel is kiegészítem a látogatást. Sziklába vájt lépcsőkön jutottam fel egy közeli csúcsra, hogy felülről is megcsodáljam a város központját, majd egy elhagyatott, turisták által kevésbé járt ösvényen tértem vissza, hogy a kanyonon átfutva a kora délutáni órákban én is visszatérjek a bringákhoz.

Dugó a főbejáratnál várt minket. „Úgy látszik, itt dolgozik” – jegyeztem meg viccesen Petinek – „miránk csak hobbiból vigyázott az éjszaka”.

De eljött a végső búcsú ideje. Hűséges társunk nem kísérhetett tovább, hisz nem kevesebb, mint 60 kilométer várt ma még ránk, nagyjából ezer méter szintemelkedéssel, melyből az első ötszázas közvetlenül itt emelkedett előttünk. Brutál meredekséget hoztak az első kilométerek a délutáni hőségben. Legkisebb fokozatban „rugdostuk” fel a bringákat a sivatag pereméről már jól ismert fennsíkra. Szerencsénkre a szél jócskán alábbhagyott tegnap óta, így talán a túra eleje óta most először, végre élvezhető szakaszokon tekertünk. A Királyok útja továbbra sem volt forgalmas, elvétve jött egy-egy régi, japán autómatuzsálem, vagy egy leharcolt fehér busz, mely – mint már feltűnt – a helyi tömegközlekedésben játszik főszerepet. Egy rövidke kitérővel Shobak várát vettük be, melynek környezete jellegzetesebb volt, mint maga a domb tetején lévő rom. A fennsík szélén ismét kitárult előttünk a tér, hatalmas távolságokat engedve a szemnek. Útközben sokáig azon tűnődtem, hogy a Magyarország méretű Jordániának hogy lehet másfél millióval nagyobb lakossága, mint hazánknak? Az elmúlt kétszázötven kilométeren néptelen sivatagban, kopár fennsíkon haladtunk nagyvárosok nélkül, s jól tudtuk, hogy az ország keleti része is egy hatalmas, lakatlan kősivatag. A délen fekvő, központi jellegű Akaba is csupán 62 ezres lakosságú „kisváros” volt. persze ekkor még nem igazán tapasztalhattuk meg a főváros környékének zsongását, hiszen a szünnap miatt a közel hárommilliós Amman éppen Csipkerózsika-álmát aludta. Egy kis túlzással több kecskét és birkát láttunk az utunk során, mint embert.

Este azért még át kellett kelnünk Al-Qadisiya városán, ahol sok-sok éhes ember sürgött-forgott és készült a közelgő nagy zabálásra. „Nem túl egészséges ez a Ramadán, egész napos koplalás után alvás előtt hülyére zabálni magunkat” – gondoltam midőn láttuk a kifőzdék, éttermek előtt várakozó embertömegeket. De hát a vallási jellegű böjtök általában nem is erről szólnak. A nap végére még jutott pár brutálisan meredek kilométer, melyet az esti fürdővíz szállítása tovább nehezített, de így is sikerült elhagyni a zajos kisvárost, s nyugodt, békés éjszakai szálláshelyre lelni.

A Holt-tenger partvidékén

2024. április 2. – Ghor Al-Haditha falu után nagyjából 8 km-rel, az esti órákban
 
Nem sokkal naplemente után találtunk táborhelyet. Egy meredek, kavicsos úton jöttünk le nagyjából 300 métert a főútról a Föld legmélyebben található tava irányába, azonban víztükrét még így sem sikerült megközelítenünk. Hiába próbálkoztunk közelebb kerülni hozzá, még mindig nagyjából 30 méterrel alattunk korbácsolja fel a forró északi szél a tó sós hullámait, melyek a partra csapódva még a sziklákat is sóbálvánnyá változtatták. Nem sokkal hat óra után távozott a Nap az izraeli vonulatok mögé, nagyjából egy órával korábban, mint a tegnapi napon a Jordán-fennsíkon. Ennek oka most csupán a magasságkülönbségből eredeztethető: tegnap 1600 méter felett, ma viszont mínusz 400 méter körül hajtjuk álomra a fejünket.

– Ne aggódj Peti – jegyeztem meg tegnap este a hideg sátorban viccesen – holnap este jó mélyen fogunk aludni.

Pedig az alvással azért még lehetnek gondjaink ezen a nyárias estén, ugyanis a Holt-tenger árkában nem valószínű, hogy 28 fok alá megy a hőmérséklet.

Igazi kietlen, vad vidék tárul elénk. Nemcsak a vízben, annak környékén sem mutatkozik az életnek semmilyen nyoma. A kopár, sárgás sziklák alatt hullámos kősivatag terül el egészen a sós partokig, növényzetnek nyoma sincs. Még a madarak is messze elkerülik ezt az élhetetlen vidéket.

Néma csöndben fogyasztjuk el az utolsó arab falucskában vásárolt shawarma névre hallgató jordán eledelünket, hisz tudni véltük, hogy nem lesz ma tűzifánk. Ízletes, kicsit csípős kaja, bár erről az elmúlt napok megpróbáltatásai során kicserepesedett ajkunk jobban tehet. A köretként tálalt zöldségek egy része számunkra ismeretlen eredetű, az élénk rózsaszín darabkákat Peti inkább átpasszolja egy kis húsos tekercsért cserébe. Visszaemlékszem, mikor 9 éve a tó másik partjáról néztünk farkasszemet a távolinak és még ennél is ismeretlenebbnek tűnő túlsó parttal, most pont ugyanilyen sejtelmesen bámulnak vissza ránk a szemközti sziklák.

 jordania 2024 kerekpartura 03 01

Naplemente a Holt-tenger partvidékén

Távra túránk leghosszabb napját tudatjuk magunk mögött, egész pontosan 135 kilométerrel, de – ahogy szoktam mondani – sok-sok „magassági előnyünk” volt. Ezt a kifejezést arra használom, ha a napi táv célpontja jelentősen alacsonyabban van, mint a kiindulópont. Ez az „előny” jelen esetben nagyjából 2000 méter. De ugye senki sem gondolja, hogy végig lazázhattuk az ötödik napot?!

Csípős reggelre és furcsa zajokra ébredtünk a Jordán-fennsík egyik legmagasabb pontján. Egy kecskepásztor család érkezett a hajnali órákban ők neszeltek fel minket apró nyájukkal és tábortüzükkel. Hamar legurultunk a jordánok számára is sokkal élhetőbb 1000 méteres magasságba. Reggelire sikerült valami helyi palacsintaszerű péksütit beújítani, mely – bár nem volt olyan édes, mint az itthoni – mogyorókrémmel és lekvárral fogyasztva igazi energiabombaként hatott. Kellett is a kraft, ugyanis újabb dombok jöttek. Áthaladtunk At Tafifah városán. Egy helyi bringás fickó kanyarodott elénk, így repesztettünk végig a forgalmas utcákon. Az ürge rohadt büszke volt rá, hogy a kíséretéül szegődtünk, minden ismerősének bőszen mutogatott hátra: „Nézzétek, kiket hozok”! Eddig is minden faluban, illetve apróbb városkában megbámultak minket, ám itt – újdonsült „barátunk” lévén – többszörösen jártak az integetések, mosolyok, ováció.

De a város után – mintha elvágták volna – úgy ért véget a fennsík. Az Al-Hasa-folyó völgyét a „Desert Highway” egy hatalmas keleti kitérővel elkerüli ugyan, de a „Kings Highway”, már nem volt ilyen szerencsés. Ezerkétszázról alig négyszáz méterre kellett leereszkednünk a következő 12 kilométeren, hogy aztán újból felkaptathassunk ugyanebbe a magasságra.

Meglódultak a bringák, nagyjából 45-50 km/h sebességgel zúgtunk bele a fennsíkot szó szerint kettévágó kopár, sziklás világba. Lent a már megismert sivatagi körülmények uralkodtak, csupán néhány ültetvény hozott egy kis zöld színt a tájba. A forró szél hamar megcsapta az arcunkat, ám az igazi hőséget csak akkor érzékeltük, amikor elfogyott a lejtő, és megkezdhettük a felkapaszkodást a szemközti hegy oldalába cakkozott országúton. Bele sem mertünk gondolni, hogy másnap még ennél nyolcszáz méterrel alacsonyabbról kell majd indítanunk a túra legnagyobb szintkülönbségű mászását. Mert igen! Így, hogy belebuszoztunk, s csak egy irányba tettük meg az Akaba-Ammán távot, maradt még két napunk, s ezt „jó szokásomhoz híven” nem holt-tengeri strandolással, hanem az Ammántól északra található híres városok megismerésével fogjuk tölteni, melyek mindegyike – magától értetődően – valami nagy hegy tetején kapott helyet. „Pusi, te az összes rohadt hegyet beletervezted ebbe a … útvonalba” – kaptam meg egyszer régen egy nálam idősebb, tapasztaltabb vasvári túratársamtól a 2011-es olaszországi túránkon. Úgy látszik az idők során nem sikerült „jó útra” térnem, s ennek most Peti fiam issza meg a levét, aki eddig hősiesen küzdött a meleggel, a széllel, és - mivel felkészült a túra útvonalából – így már biztosan tudja, hogy az utolsó két napon még a hatalmas szintekkel is meggyűlik majd a baja.

De nem kell őt félteni, forróság ide, vagy oda ma is jól „elkapta” ezt a hágót, csupán egyszer álltunk meg, akkor is a kilátás és a frissítés kedvéért. Így az ebédünket már újra a Jordán-fennsíkon, egészen pontosan Mota városában költhettük el. Ahogy haladunk északabbra, gombamód szaporodnak az egyre nagyobb, forgalmasabb települések. Némelyik már-már igazi közép-ázsiai hangulatot áraszt tébolyult forgalmával, dudáló, tolakodó autósok és közöttük életveszélyesen cikázó gyalogosok tömkelegével.

A nagy gurulás előtt még egy kiemelt látnivalónk maradt a fennsíkon: Kerak erődje. Ez a dombtetőre épült hatalmas építmény egyike a legnagyobb keresztes váraknak, amit a hajdani Szentföldön építettek. Jeruzsálem védelmére épített erődsorban a legnagyobb és legjelentősebb volt. Éjszakánként jelzőtűz égett, melyet tiszta időben még akár Jeruzsálemből is lehetett látni. Bár magát a várat inkább impozánsnak nevezném, mintsem szépnek. Sokkal izgalmasabbak voltak a hatalmas földalatti boltozatos, tágas csarnokok, folyosók, valamint a lenyűgöző panoráma annak ellenére, hogy a párás, homokkal szennyezett levegő miatt a Holt-tengerig sem láttunk le innen most.

 jordania 2024 kerekpartura 03 02

Kerak városa és erődje büszkén uralja a fennsík peremét

A késő délutáni órákra már csak egy hatalmas gurulás maradt, 1400 méter szintet veszítve értük el a „Jordan Highway”-t, mely a Jordán-folyó völgyétől a Holt-tenger keleti partvidékén át egészen Akabáig vezet az ország legmelegebb, legsivatagosabb és legnéptelenebb vidékein keresztül. Eredeti terv szerint ezen jöttünk volna visszafelé Akabából, s lett volna egy szakasz, ahol majdnem 100 kilométeren át nem érintettünk volna lakott települést. Itt a Holt-tenger délkeleti csücskében, ezen az alapjában véve élhetetlen helyen viszont van élet. Bár a gurulás ismét teljesen más dimenzióba léptetett minket. Ha a hegy tetején lévő Karak egyébként igencsak arab beütésű, zsúfolt városát mondjuk Tirol egyik kisvárosához hasonlítanám, akkor Ghor Al-Haditha falu nagyjából Magyarország keleti peremének egyik szegényes falucskája lehetne. Sokkal sötétebb bőrű, s sokkal szegényebb emberek élnek itt lent ebben a pokolian meleg, halott vidéken és főleg öntözéses mezőgazdasággal foglalkoznak. A Jordán-fennsíkon ugyanis a hideg telek miatt nem terem meg a legtöbb zöldség és a gyümölcs, így kénytelenek a fentről érkező patakok vizét befogva itt lent, télen-nyáron ideális hőmérsékleti viszonyok között megtermelni mindezt.

– Bemész kaját venni, vagy megvársz itt kint? – teszem fel Petinek a kérdést, bár előre tudom a választ, most azt is sejtem, hogy egyik sem lesz könnyű feladat.

Bent az arab étlappal, az ismeretlen ételekkel és a reggel óta éhező arabok garmadájával, kint pedig a sok-sok vizslató idegen tekintettel és a rámenős utcagyerekekkel kell megküzdeni. Végül mindketten sikerrel járunk: étel, ital, fürdővíz van, s még Petit sem rabolták el a bringáinkkal együtt, így beletaposunk a pedálokba, hogy még világosban sikerüljön elérni a Holt-tenger varázslatos partvidékét, ahol végre nyugodt szálláshelyre lelhetünk.