Az olasz-rész: Ligur-partvidék

...valóban egy másik történet,de sokat nem kell rá várni,ugyanis már következik is,annak fényében,hogy még mindig ugyanazon a napon vagyunk,kb. este fél-hét magasságában.

Tehát ott tartottam,hogy szinte észrevétlenül léptünk be Olaszországba, csak a nagy számú álló lakóautóból következtettük ki, hogy itt a határ.

Az olasz rész is hasonlóan indult mint a magunk mögött hagyott francia, de érdekesen folytatódott, több hosszú alagúton tekertünk át. Vadkempinges szállás szempontjából teljesen reménytelen volt a környék, mert az utat egyik oldalról a mélybe szakadó partszakasz, a másik oldalon az égbetörő meredek sziklafalak határolják, ha véletlenül van egy kis sík rész, akkor ott lakott terület volt. Ezért már itthon az volt a terv, hogy kerestünk este felé egy kihalt homokos tengerpartot, és ott próbálunk bivakolni (sátor állítás nélkül a szabad ég alatt aludni) Persze, csak ha jó lesz.

Mikor eljutottunk Vertimigliába – úgy 18:30 körül - úgy tűnt, hogy itt célszerű lemenni a partra szétnézni. A tervet tett követte.

A part nem tűnt kihaltnak, sőt még jó nagy tömeg volt és egy magunkfajta német bringást is láttunk, aki véleményünk szerint ugyanabban a cipőben járt, mint mi, vagyis éjszakai hálóhelyet keres. A környéken sok rossz kinézetű, barna bőrű, szakadt embert láttunk, akik mindenkit jól megnéztek, voltak akik a plázson égették a kábelről a szigetelést. Ezzel ezt a helyet, mint szállást, el is vetettük.

Tovább indultunk volna, csak hát úgy gondoltuk, hogy a tengerparti sétányon megyünk kelet felé, nem a főúton és ha elfogy, majd akkor megyünk csak ki a szörnyű esti olasz forgatagba. A terv jó volt, csak a helyi építészeti elvek, tervek nem igazodtak ehhez, valljuk be minket ez egy kicsit zavart. A tengerparti út elfogyott, egy ideig keringtünk, mint gólyafos a levegőben, végül negyed óra múlva visszataláltunk egy jó kis emelkedő leküzdése után a végeláthatatlan kocsisorok közé, melyek, mint színes kígyó pikkelyei kígyóztak a lakott területek sorában.

Az egybefüggő városokban is mindenhol hajléktalan (bevándorló) tömegeket láttunk, némelyek a buszmegállóban ültek, vagy feküdtek, mások a parkok padjain foglalták az éjszakai helyet.

A látvány nyomasztó volt főleg, hogy nekünk is szállást kellett keresnünk és konkurrrálni kellett volna velük. Már előre féltünk mi lesz velünk, hiszen éjszaka a hullámzó tenger által keltett zajban az alvó ember nem ébred fel – főleg fáradtan – egy esetleges hívatlan látogatóra és máris kész a baj. Jobb esetben rablás és volt nincs érték, hivatalos papírok, rosszabb esetben...

Éppen ezek miatt kénytelenek voltunk tovább haladni, pedig már fél nyolc is elmúlt, szürkülni is kezdett, de az előzőek miatt csak mentünk és mentünk. Néhány km után elértük Bordighera települést – amiről már előzőleg megállapítottuk, hogy na ott biztos nem lesz semmi, mert túl nagy ahhoz. Tulajdonképpen igazunk is lett, mert itt tényleg esélytelen volt a helyzet, de a vele szinte egybeépült Arzigliában találtunk egy jó kis korzót, éttermekkel –, mert már vacsorázni is kellett volna – valamint a homokos part is alkalmasnak tűnt az éjszaka eltöltésére, de még nem volt ehhez elég sötét fél kilenc magasságában.

Gasztronomiai-blog
A hívogató étkező helyek által szegélyezett tengerparti sétáló út kb. 3-400m hosszú lehet, de hiába mentünk rajta végig, mint a hangyászsün, nem találtunk Cobranconak megfelelő helyet. Ugye mind olasz volt, ez jelentősen szűkítette a figyelembe vehető helyek számát, mert Ő nem szereti a tésztát, a pizzát, a paradicsomot. Lássuk be ilyen feltételekkel tényleg nehéz Olaszországban meleg kaját enni, hiszen ezek még a kávéhoz is esznek egy kis paradicsompürét.

A találati arány ilyen alacsony (ténylegesen nulla) voltán aztán elgondolkoztunk és Cobranco kijelentette, hogy mindenképpen kellene meleg kaja, talán a pizzát beveszi a gyomra. Ekkor kezdetét vette a második kör – erős szürkületben – és nézegetni kezdtük a pizzériákat. Na ez sem egyszerű, mert vagy túl kevesen voltak egy helyen, tehát biztosan rossz lehet a pizza, a másik helyen meg nem volt kerthelyiség, így ezt is kihúztuk. Én már a vas kerítést is megnyaltam, vagy megkóstoltam volna – biztosan jót tett volna a hemoglobinomnak – olyan éhes voltam és nem értettem, mi szükség van ilyen körmönfont feltételeket szabni, hiszen a kaja az kaja. Nem kell mindig élvezni, (bár én szoktam, kivétel a tökfőzelék, azt a látványa miatt még nem sikerült megkóstolnom, de ilyet itt eddig nem láttam), viszont muszáj bizonyos időnként enni, nehogy elpatkoljunk.

Már majdnem a keleti végén jártunk (megint) a korzónak, mikor talált Cobranco egy pizzériát kerthelyiséggel, amiben még sokan is voltak, ekkor azt gondoltam, „na végre mindjárt eszünk". Persze visszaemlékezhettem volna az elmúl 5 év túráira, melyeken nem szokott hirtelen gördülékenyen menni az ilyen jellegű folyamat. És elkezdődött a pávatánc, elmentünk a szemben lévő épület alsó szintjén működő pizzériához, hogy megnézzük a kínálatot, illetve kitaláljuk mit jelenthetnek azok a dallamosan, de számunkra teljesen idegenül csengő kifejezések, melyekkel a helyiek az étkek különböző csoportját illették. A kirakat előtt toporogtunk és amikor néhány perc múlva sem tudtuk mi micsoda.

Ekkor Cobranco közönség segítséget vett igénybe, megkérdezte a picnököt, hogy ugyan van-e nekik angol nyelvű étlapjuk. Ezt a megkérdezett ugyan nem értette, de – a mutató ujját közben feltartotta és - mondta, hogy „momento" és beszaladt. Kis idő múlva jött egy másik cincér, akinek Cobranco ismét előadta mit szeretnék. Na ez megértette és hozott is egy angol nyelvű étlapot, amit nagy buzgón nézegettünk 5-10 percig és - a végén nehezen – megállapodtunk, hogy a veszünk 1-1 23-as pizzát.

Csakhogy Cobranco nem teljesen értette angolul sem az olasz gasztronómia gyöngyszemének beltartalmát és egy óvatlan pillanatban mikor nem figyeltem oda már megint kérdezett,/bár ne tette volna/... hogy az egyik ismeretlen összetevő micsoda, illetve milyen kinézete lesz az általam már nagyon áhított jövőbeli éteknek. Ekkor felnéztem az égre – bár nem vagyok csillagász – és láttam, hogy a hold a felhők között bujkálva próbálja az egyre nagyobb sötétséget eloszlatni, vajmi kevés sikerrel, ebből arra következtettem, hogy már jó késő lehet. Na de vissza a szövevényes és még a végkifejlettől igen messze lévő történethez.

A pincér kézzel lábbal elmagyarázta, a pizza úgy épül fel, hogy a tésztára paradicsomszósz kerül, mindenfajtára. Mikor idáig jutott, - a sötét ellenére láttam, hogy – Cobranco arca elborul – ettől a teljesen általános információtól, és már kezdtem belenyugodni, hogy ma is kolbász lesz kenyérrel.

Ámde újabb 5-6 perces beszélgetés után Cobranco ráállt, együnk mégis pizzát, lesz ami lesz, és elment keresni egy pincért, hogy hova tudnánk leülni és rendelni. Az ember kisvártatva előkerült és mondta, hogy menjünk be kőépületbe üljünk le ott, a kerthelyiségben nincs hely, egy buli miatt van tele. Ekkor egy világ omlott bennem össze nagy robajjal, hát már azokban a pizzázókban sem lehet bízni ahol sokan vannak?

Itt egy kis agyalás után „újratervezés" történt, bár nem Moha bá' hangján, és az új cél, a Mirage lett, ami a korzó nyugati oldalán lévő hajót formázó étteremszerűség. Nekem vércukrom már csak a cipőmben volt, támolyogva eltekertünk a kiszemelt objektumhoz, ami mellett le lehet majd menni a tengerpartra, éjszakai szállást keresni. Cobranco először lement a tengerpartra szétnézni, addig én egyre szürkébb arccal várakoztam, szerencsére hamar feltűnt és megnyugtatott megvan a táborhely,/végre egy jó hír!/ ahol viszont látta azt a német túra-kerékpárost, - már aludt - akivel, vagy 20km-rel ezelőtt összefutottunk a parton. Ezután megtárgyalta egy, leginkább Majkára hasonlitó hajóskapitánnyal,aki legálisan az étteremszerűség alkalmazottja volt, mi is van az étlapon, amiről végül egy nagy halat rendeltünk krumplival és Ligur mártással, majd leültünk, nem volt olcsó, de belevágtunk és bíztunk...

A hely jó volt, mert egy rámpán le tudtuk tolni a bringákat és szemmel tudtuk tartani őket. Amíg a hal készült rendeltünk 0,5 l sört, a napi sok izzadás kompenzálására, bár úgy néztek ránk, - persze itt mindenki bort vedelt - mintha marslakót láttak volna. Igaz nekem a képem már közben zöldre váltott, kezdtem Hulkra hasonlítani, de nem nőttem meg, mert erre már végképp nem volt energiám.

Az olaszok úgy értelmezték a 0,5l sört, hogy mi ketten együtt akarunk ilyen mennyiséget magunkba dönteni, ezért fejenként 0,25 l nedűt hoztak. Persze lehet az is, nem akarták, hogy a rendőr megbüntessen minket alkoholos befolyásoltság alatti kerékpárhajtás vétsége miatt.

Közben újabb közjáték zajlott, mert Cobranco kérdezősködésére elmondták, hogy főtt krumplival lesz tálalva a már nagyon várt és nagynak beharangozott hal. Ekkor jött a 324.000 Ft-os kérdés, miből van a Ligur mártás? A pincér által adott választ Cobranco nem biztos, hogy szerette volna hallani, de már mindegy volt. Tehát ez egy – minő hihetetlen véletlen – paradicsompüré, amit olivabogyóval és fűszerekkel bolondítottak meg. Cobranco mondta nekik, hogy neki ne hozzanak ilyet, csak a halat meg sültkrumplit. Először hülyén néztek, mert olyanról,hogy "sültkrumli" még sosem hallottak,aztán elviharzottak a kajütrekeszek irányába.

Közben már a sört is majdnem megittuk, de a nagy hal – már Moby Dicket vízionáltunk – csak nem akart megérkezni. Attól féltem, hogy kirághatta a hálót, megszökött és nem kapunk semmit, de egyszer csak megjelentek és kihozták. A szemünk szánk elállt a csodálkozástól "akkora adag" volt. A rombusz halunkat egy normál - lefordított - tányér 10, azaz tíz centiméter átmérőjű aljában helyezték el mindenestül, olajbogyóstul, krumplistul, Ligur mártásostul. Kihoztak mindent, amit rendeltünk Cobranco elé sem csak a halat tették le, hanem mindenestül. Aztán nem csak Cobranco kapott sültkrumplit, hanem én is, ezt pedig egy-egy pazar barna papírzacskóban szervírozták, felbontották a "torinói kenyér" becenevű – kisujjnyi vastagságú ropiszerűséget rejtő ezüstszínű zacskókat is.

Azon tanakodtunk, vajon miért mondhatta a pincér, hogy a rombuszhal nagy, talán azért, mert az tényleg nagy, de nekünk csak egy kicsi darabját adták, ezt persze elhallgatták. A vacsora viszont nagyon finom volt, nekem nagyon ízlett, és egyértelmű volt, hogy a sültkrumplira nagyon nagy szükség volt ahhoz, hogy reggelig kihúzzuk. Szóval, örök hála Cobranconak,hogy ezt kitaposta belőlük ,bár a leendő számlán szereplő összeget már nem köszönöm meg neki.

Miután jóllaktunk, mint kisiskolás a menzán, már csak a fekete leves volt hátra, még szerencse, hogy ezt nem megenni, hanem kifizetni kellett. Tehát zusammen ettünk 2 db rombuszhalat Ligur mártással, 1-1 adag pommes frites, torinói kenyér – talán grátisz – és tajt részegre ittuk magunkat összesen 0,5 l sörrel. Az összeg kicsi volt, de nem jelentéktelen, a kifizetése kis lépés a Mirage intézményének, de nekünk egy nagy ugrás, tehát 44 EURO-t fizettünk érte, ami kettéosztva is 22, de legalább finom volt.

Egy kicsit részletesen írtam le a vacsora történetét, hogy azok is átélhessék, akik úgy gondolták eddig, a bringatúra csak tekerésből, izzadásból, szemmeresztésből áll, hát nem csak... (számla fizetésből is néha)

A kaja után óvatosan lesomfordáltunk a parti fövenyre, a német sráctól 10-12-méterre vertünk tábort. A szerencsétlen nem tudta mire vélni, folyamatosan nézegetett felénk riadtan, lehet rabolóknak hitt minket. A derékaljakat gyorsan felfújtuk, rátettük a leterített sátorra, az értékeinket bezacskóztuk és próbáltuk úgy elhelyezni, hogy egy esetleges rablási kísérletre hamarabb ébredjünk fel, mint ahogy fejbe vágnak. Nagyon érdekes élmény volt a fényárban úszó sétálóutca és a csillagos ég kontrasztja, a tenger folyamatos mormolása, valamint a GPS és kamera akkumulátor töltőinek piros LED-jeinek fényei.

Cobranco hazatelefonált, de ezt a parton való botorkálás, sétálás közben tette, a németünk, mint a bratwurst a grillágyon, úgy forgolódott, próbálta Cobrancot szemmel és/vagy füllel követni, én meg 10 méterről néztem a történéseket. Így utólag azt gondolom lehet, azt hitte, hogy hívjuk a többi hajléktalant az Ő kirablására. Nagy sokára -, vagy 20 perc múlva – Cobranco előkerült – a németről közben lefoszlott a ruha a sok forgolódásban, a nyakizmaiban felgyűlt a tejsav, holnap lehet nem tudja majd mozgatni a fejét - és kezdetét vette az alvás.

Én a fáradtság ellenére nyitott szemmel gyönyörködtem a fodros felhőket láthatóvá tevő holdvilágban, a milliárd pici csillagfényben és élveztem szabad ég alatti tartózkodás szabadság élményét. Ez már második ilyen volt az életemben. Az elsőt még 2012-ben Angliában éltem át, amikor Calais-ból átkompolva este nem találtuk meg a campinget és sok tekergés után éjfél felé egy rozsföldön aludtunk. Mindenkit arra bíztatok, próbálja meg milyen az : tiszta időben az éjszakát szabadban tölteni és a Tejutat nézni. Szerintem lebilincselő végiggondolni, hogy azok a mákszemnyit fénypontok megannyi csillag, ilyenkor óhatatlanul eszébe jut az embernek, vajon mi a célja annak, hogy élünk, van-e egyáltalán célja? Ezek jártak a fejemben, amikor győzött a fáradtság és a tenger morajának kettőse tudatom felett...

8. nap (2014.08.18. hétfő 91,4 km, 810m szint)
Reggel 6, negyed 7 felé, még szürkületben ébredtünk, a tenger egykedvűen mormogott, mint este, annyi volt a változás, hogy a hajnali fények lehetővé tették a környék szemügyre vételezését.

Azt rögtön konstatáltuk, hogy a német bringás eltűnt, csak a keréknyoma látszódott a homokban. Egyikünk sem ébredt fel, arra amikor elment. Ezen egy kicsit elgondolkoztunk, mert valószínűleg arra sem ébredtünk volna fel, ha a rablók jöttek volna. Szerencsére sötétben mentünk le, emiatt a kivilágított partról nem láthatott minket senki.

Egy nem túl gyors pakolás után 8 órakor indultunk el a tegnap esti étterem (Mirage) elől, miközben a nap már meleg sugaraival cirógatta testünket. Még el sem hagytuk a tengerparti kerékpárúton Ospedaletti települést (aminek tengerpartján éjszakáztunk), máris egy monumentális alagútba gurultunk be. A kerékpárút a valamikori vasút nyomvonalán haladt, és a régi vasútállomást elhagyva így jutottunk be a közel 3 km hosszú kivilágított és külön futó és gyalogos sávot is tartalmazó alagútba. Odabent kellemes hűvös fogadott, a kinti fülledt meleg után, a korai időpont okán szinte csak mi használtuk az objektumot. A plafonon 50-60 méterenként kivilágított tacepaókon lehetett nyomon követni a Giro történetét, korabeli fotók és a győztesek neve alapján.

Ahogy kiértünk az alagútból, rögtön „beestünk" San Remoba, és hiába volt csodálatos tengerre néző kerékpárutunk pálmafákkal, mi ezt inkább felcseréltük a belvárosi büdös forgalmas főúttal, hiszen a hadtápos jelentette, fogytán az ellátmány.

A kerékpárút és a főút közötti átkötés közben belebotlottunk a „Nóbel" bácsiról elnevezett látványos parkba, ahol egy rövid szemlét is tettünk. Ahogy körbejártuk és megcsodáltuk a növényeket, szökőkutakat, valahogyan felkeltettük az ott tanyázó hajléktalanok érdeklődését, és még azelőtt távoztunk, mielőtt arra a következtetésre jutottak volna, hogy megjött az újabb menekülteket szállító hajó és az Ő helyeikre pályáznak a friss bevándorlók.

San Remo belvárosából kikeveredve, pálmákkal szegélyezett úton haladtunk, és éppen az időjárás nem túl jó minőségéről értekeztünk – kezdett „bepöffedni" az idő, a felhők sem voltak nagyon bizalom gerjesztőek - , amikor hirtelen egy kisebb bevásárló központot vettünk észre, ahol meg is oldottuk a szükséges tartalékok beszerzését. Ha már ott voltam, - csak úgy, mint otthon - odaadtam az aktuális hajléktalannak a bevásárló kocsiba tett pénzecskét (a különbség csak annyi volt, hogy otthon 100HUF, itt 1 EURO volt a járatos apró).

A bevásárlás után gyorsan lementünk a parti útra, és milyen jól tettük, mert rögtön találtunk jópofa finom homokkal fedett strandot, amit legott ki is próbáltunk. Bár előtte a Baywatch sorozaton nevelkedett helyi mentőember kioktatott minket, hogy hagyjuk szabadon azt a Boing 747 landolására is alkalmas szélességű folyosót, amit Ő szükségesnek tart egy esetleges mentéshez. Körülnéztünk és láttuk, hogy alig van fürdőző (nem értettük kit akar kimenteni), így ráhagytuk, mint jó apa a hülye gyerekére és szabadon hagytuk a kért sávot. Cobranco elköltötte reggelijét is az elmaradhatatlan 1l-es tejjel.

Pompásat fürödtünk és az tervezgettük, hogy mikor érjük el Imperiát, nyugat Liguria központját. Apropó terv, erre a napra is hasonló volt a terv, mint az előzőre, vagyis nézelődés, fürdés, nézelődés felváltva, vagy fel nem váltva és a nap végére el kell érni Finale Ligure települést és meg kell kezdeni az átkelés a Ligur Alpok ott húzódó nyúlványán (Colle di Mellogno 1.028 m).

Valahol Ciapin település után – az eddigi több kisebb alagút után – egy jelentősebb hosszúságú (1,5 km) következett, ami nem volt annyira fényűző, mit az indulás utáni, de nagyon jó volt ez is, főleg azért, mert az egyre nagyobb melegben jót hűsöltünk benne.

Valahol San Lorenzo Al Mare után ért véget a kerékpárosoknak a jó világ, mert utunk becsatlakozott a főútba, innen már nagy forgalomban értük el Impériát majd, mint maci a mézbe bele is ragadtunk a dugóba. Nem volt mit tenni, muszáj volt a sor mellett elgurulni, mert különben még mindig ott lennénk. Néhány km után megálltunk egy-két benzinkútnál, mert Cobranco kereke levegő után kiáltott.

Még szerencse, hogy megálltunk, mert egy jóember felhívta a figyelmünket arra, hogy még 7 km a dugó és van parti út is. Mi - megfogadva a tanácsot - lementünk, de eleinte szinte ugyanúgy állt a sor mint fent, majd elfogytak az autók, az emberek, mi meg a kikötő környékén tekeregtünk. Egyszer csak az út mellé kitett „kerékpárral behajtani tilos" táblára csodálkoztunk rá, de teljesen figyelmen kívül hagyva haladtunk tovább. Már volt ilyenekkel tapasztalatunk, illetve szemből jöttek országútis fiúk, lányok, emiatt bíztunk benne, hogy az útnak nem lesz úgy vége, mint a botnak, és nem is csalódtunk. Néhány km után visszasorolt az út – amin haladtunk – a főútba, és rögtön találtunk egy életmentő strandot.

A frissülést hozó fürdőzés után továbbindultuk San Bartolomeo Al Mare, vagy Cervo felé, ahol már távolból jól kivehetően a város fölé magasodva trónolt a Szent Miklós székesegyház monumentális alakja. A méreteken, meg a miérteken kicsit hüledeztünk, de haladnunk kellett tovább Andora felé, mely a következő tengerparti település volt. Itt végigmentünk a híres tengerparti pálmasoron, ami nem hazudtolta meg hírét és igen lebilincselő látványt nyújtott, nem csak a korzó, de a strand is. Addig-addig nézelődtünk, bambultunk, amíg sikerült a kikötői labirintusba behaladni, amiről később kiderült, hogy zsákutca, így egy kis tekergés, hajó nézegetés után visszafordultunk és folytattuk hullámvasút szerű utunkat. Már eddig is több 20-30, 50-60 méteres puklik sora volt az úton, hol a domboldalból madártávlatból, hol tengerszintről szöcske perspektívából vizslathattuk a csodálatos tengert.

Andora után is egy jelentősebb kaptatót leküzdve értünk fel egy kilátópontra, ahonnan, mint Napoleon a terepasztalon a seregeket, mi az Alassio-i öblöt tekintettük meg. Magánvéleményem, hogy nem lett volna érdemes az előbb említett diktátorral cserélni, olyan fantasztikus volt a kilátás.

Innen egy hirtelen gurulással 73 m szintet vesztve megérkeztünk az impozáns városkába Alassio-ba, ahol egy fürdéssel egybekötött ebéd keretében, eltöltöttünk a kora délutánból egy kellemes 1,5 órát.

Három negyed négy körül bevetettük magunkat a gyilkos forgalomba és megpróbáltuk a célunk felé tova küzdeni magunkat. A városból kiérve ismét hegymászás következett, kb. 50 m szint beugrott hirtelen, persze ezzel együtt újabb fantasztikus kilátás,a változatosság kedvéért a túránk során útbaeső egyetlen szigetre a Gallinarára.

Majd begurultunk Albegna-ba, ahol elveszettük a fonalat, illetve a jó irányt, de némi tanakodás után a part menti sétányon át (0 m magasan) kiverekedtük magunkat a főútra. Amikor kiértünk és elnéztünk ÉK irányba – amerre az utunk visz -, akkor egy kicsit megrettentünk, olyan ronda fekete felhőket láttunk azok felett a hegyek felett, amiken ma meg kell kezdeni az átkelést.

Alig haladtunk néhány km-t és már lent a tengerparton is elszomorodott az idő, Borghetto után pedig már valószínűnek látszott, hogy ezt a napot nem ússzuk meg szárazon, bár több strandolást már nem terveztünk.

Mielőtt elértük volna Finale Ligure települést, még sikerült egy zsákutcát kipróbálni oda-vissza, ami egy körforgalomban végződött, így egyszerűen vissza tudtunk fordulni. Na de ne szaladjunk annyira előre, mert Borghetto-ban a masszív dugó végére álltunk be, majd amikor kerülőutat kerestünk, akkor sikerült egy macskaköves utat lelni, szerencsére nem tartott sokáig a vesekő terápia. A visszafordulás után alternatív utat találtunk, amin egy lezárt sorompó éktelenkedett (tehát nem volt benne ék). Pillanatok alatt akkora tömeg verődött össze, amihez fogható csak Moszvában fordult egyszer elő a Gum áruházban 1972. október 29.-én este 19:00-19:15 körül, amikor híre ment, hogy egy az egyben cserélik a Vörös Moszkva kölnit Chanelre.

Azért csak sikerült kiverekedni magunkat a tömegből és az egyre vészt jóslóbb felhők alá behatolni, aminek látványa egyre nagyobb ijedtséggel töltött el minket. Finale Ligure-nál búcsúztunk el a tengerparti strandon – élénk hűvös szélben - a tengerparti szakasztól és vetettük be magunkat a hegyek közé.

Csak emlékeztetőül:
A túra folytatódik,a további események az "Alpok-Expedíció 2014."

 

Írta: Istvánpisti

Videó: Cobranco