2018 nyarán ismét elhagytuk a megszokott, biztonságos Közép-Európánkat, s kontinensünk legkeletibb részére látogattunk. Célunk, hogy a Kaukázus országait, Grúziát, Örményországot és Azerbajdzsánt felfedezzük. Kerékpáros szemmel egy nehéz, embert próbáló útvonalat terveztünk: aszfaltburkolat nélküli kétezres hágókon, kopár hegységek közt, vagy perzselő kősivatagban haladt utunk, de az út viszontagságai mellett igyekeztünk az országok szépségét is felfedezni, kultúráját befogadni.

A Csapat

• Nagy Tamás
• Kustán Klaudia
• Puskás Zoltán
• Bodó Aliz (csak az első szakasz)

Vissza a jövőbe? Dia bevezetője
Minden út előtt izgatottan várom az indulást. Ahogy közeledik az időpont, úgy leszek egyre idegesebb, mert hiszen nem a szomszédba megyünk, hanem egy távoli helyre, ahol egész más körülmények közé csöppenünk. Azt megtanultam, hogy a lényeg az útlevél, a pénz, a többi mind pótolható – reméljük. Az első néhány nap mindig lázban tart, amíg belezökkenek az ottani ritmusba, életkörülményekbe. Idén is így alakult.

Az éjszakai utazás nem zavar, megszoktam, hogy bárhol, bármikor elalszok, ahol lehetőségem és időm van rá. Szerencse, mert ki tudom pihenni magam, de rizikó is, ha vezetnem kell. Itt kicsit rövidre sikerült az éjszaka, de hát máskor is volt már ilyen, majd bepótoljuk - gondoltam. Kora hajnalba érkeztünk meg Kutaiszibe, ahol korán volt, nekünk még korábban. Tetszett a kicsi reptér a semmi közepén, és az is, hogy matracok voltak lefektetve az ablakok mellé az utasoknak. Eddig ilyent még nem tapasztaltam, és sajnáltam, hogy amikor Madridban kellett töltenem egy napot – óceánon túlról jőve – nem volt ilyen alkalmatosság az ottani reptéren.

Az rögtön feltűnt, hogy az emberek közvetlenebbek, beleállnak más emberek – európai szemmel nézve – aurájába, de ez ott senkit sem zavar. Megnéznek, megtárgyalnak, aztán ennyi, élik tovább az életüket.

Az első napokban nagyon sok az inger. Minden új, a szokások, a látvány, a közlekedés, ezt szokni kell. Itt, Grúziában fura mód ez otthonosnak tűnt ez első pillanattól fogva. A ’80-as évekbeli gyerekkorom jött vissza: a kerek – és  kockalámpás ladák, a szocreál épületek, az emberek öltözködése, a boltok felszereltsége. És ez jó volt. Nagyon jó! Otthon éreztem magam. Az emberek nem rohantak, kint ültek a téren, ahol még az élmunkás szobra mutatta a helyes irányt, beszélgettek egymással, és velünk is! Életemben először sajnáltam, hogy nem tanultam meg rendesen oroszul, mivel fel sem merült bennem, hogy valaha is hasznát veszem. Kósza emléktöredékek törtek utat maguknak, Zolival próbáltuk összerakni szegényes szókincsünket, mert csak az „sztol” szó ragozása jutott az eszembe, meglehetősen hiányosan. Az aranyfogú bácsikák barátságosan fogadtak bennünket, ölelgettek, mintha rokonok lennénk, és még a fiúk sem vették zokon e testi kontaktust. A ritmus lelassult, a tér kitágult, és újra 8 éves voltam, biztonságban éreztem magam. Nem zavart a szegényes környezet, a lepukkantság, mert mindennek volt valami varázsa számomra.



„Csaj?” – hangzott el a kérdés számtalanszor, és hozták a finomabbnál finomabb teákat néha egy kis csokoládéval annak ellenére, hogy tudtuk, nem egy gazdag nép. De a vendégszeretet itt még számít. Az idegenek tisztelete és megsegítése. Soha, sehonnan nem zavartak el minket, kedves szavakkal próbáltak ismerkedni velünk, és segítettek, ha szükségünk volt rá.

És mindig volt kutyánk! Ha valahol leültünk finom, grúz kenyeret, lavasit enni, rögtön ott termett egy kóbor eb ábrándos szemekkel és barátságos természettel.

Meglepett, hogy szinte mindenki tudta, hol van Magyarország – Madzsarisztan, ahogy ők mondják. Ez azért volt furcsa számomra, mivel a nyár elején Macedóniában jártunk, és ott bizony fejtörést okozott jó néhány embernek, hogy elhelyezzen bennünket a térképen, holott szomszédok voltunk a jugoszláv „birodalom” idején. Itt, egy „kicsivel” távolabb ez nem okozott problémát. Sőt, találkoztunk olyan emberrel is, aki nálunk volt 2 évig katona a ’80-as évek elején: Veszprém, Hajmáskér…még mindig fújta a városainkat. És szívesen emlékezett ránk. Ennyi év távlatából már mi is.

Utazásaim során megtanultam belsőleg-külsőleg is megkülönböztetni a népeket: jellegzetes szláv arcélet a görög sasorrtól; a hideg, norvég tekintetet az olaszos barnaságtól, az amerikai  lazaságot a német szabálykövetéstől. Itt új típussal ismerkedtem meg: a grúz arcvonásokkal, amik részben emlékeztettek a görögökre, részben a kelet-ázsiai népekre. Valahogy a két kontinens között ragadtak. Filóztunk is rajta eleget, hogy akkor most tulajdonképpen hol vagyunk? Hiszen e 3 nép előszeretettel sorolja magát az európaiak közé kulturális és egyéb szempontokból, Azerbajdzsánban tartották nemrég az Euróvíziós dalfesztivált is, és a foci vb-n is az európai  csapatok között indulnak, de…én akkor örültem, hogy nem rendelkeznek nagyon európai mentalitással. Megtanultunk, hogy a határ az Urál-hegység – Urál-folyó – Kaukázus – Fekete-tenger – Boszporusz és a Dardanellák. Azóta a földrajz is megváltozott, mert már a 10 éves fiam is dilemmában van, ha megkérdezik tőle, mi Európa legmagasabb csúcsa? Mi még a francia Mont Blanc-ot tanultuk, de már mondja is, hogyha a Kaukázust Európához vesszük, akkor bizony az Elbrusz. Abban legalább egyetértettünk, hogy Zeusz ide láncolta a szerencsétlen Prométheuszt.

Néha olyan helyek varázsolják el az embert, amire  a legkevésbé számít: a Pireneusok hullámzó fűtengere, a nagy Sóstó Cipruson, a sivatag Izraelben vagy egy naplemente Boldogkő váránál. Grúzia is ilyen volt számomra: belém ivódott, elvarázsolt, és már várom azt a pillanatot, amikor újra ott leszek és megmutatom a fiaimnak ezt az ékkövet.

Amit a túratervről tudni érdemes

Grúzia - Örményország - Azerbajdzsán

Európa? Ázsia? Talán az ország lakói sem biztosak abban, hogy melyik kontinenshez tartoznak. Lélekben, kultúrában még Európai országok többezer éves keresztény történelmi emlékekkel, ám földrajzilag már a legnagyobb kontinens részei. 2018 nyarán arra vállalkoztunk, hogy feltekerjünk a Kaukázus, kétezer méter feletti földutas hágóiba, a varázslatos vidékre, ahol szvanéti őrtornyok díszítik a tájképet, ahol magunkba fogadhatjuk a magashegység igazi, háborítatlan arculatát. Örményországban csodálatos kolostorokat érintve végig 1500-2000 méteres magasságban tekerhettünk az ország fővárosáig, majd megmásztuk az örmények legmagasabb csúcsát a 4090 méteres Aragats-ot. Tekertünk a Szeván-tó varázslatos partvidékén, majd Grúziába visszaérve látogatást tettünk Tbilisziben. Utunkat ismét a Kaukázus lábánál folytattuk keletre. Az azeri szakaszon visszatértünk a Kaukázus lábához és megmásztuk az ország szent hegyét, a 3629 méteres Babadagot, mielőtt leereszkedtünk a forró és kopár kősivatagba, s meg nem érkeztünk a Kaszpi-tenger partján található fényűző Baku városába.

A túra adatai:

• Indulás: 2018.07.06
• Érkezés: 2018.08.02
• Időtartam: 27 nap (ebből 3  hegymászós, s egy utazós nap)
• Teljesített táv: 2385 km