Az Aragats oldalában 2018 július 20.

Szerencsére az utolsó napok, felhőtlen, szép nyári időt hoztak, így odébb álltak a makacs fellegek az ország tetejéről, így a kolostor völgyéből kikapaszkodva megjelent előttünk a terebélyes vulkán.

Tegnap este egy Garni nevezetű városka mellett aludtunk, ám már kevéssel naplemente után kapaszkodtunk fel ide, így csak annyi időnk maradt, hogy megkeressük a lejáratot a patak partjára. Még a GPS segítségével sem volt könnyű dolgunk, középkori minőségű, meredek, járművel szinte járhatatlan utak vezettek minket táborhelyünkre. Viszont jót fürödtünk egy kihalt ház patakvízzel feltöltött jéghideg medencéjében.

A visszaúton már több időnk volt szemügyre venni Garnit, mely néhány évszázadon át az örmény királyok nyári szálláshelye volt - a garni erődítmény romjai máig megvannak. Ókori temploma 1679-ben súlyos földrengés következtében megsérült köveit részben elhordta a lakosság. 1966-ban rekonstruálták a talált eredeti anyaggal, így a pompás, bazaltszurdok fölé emelkedő építmény a mai napig népszerű az idelátogatók körében. Ezt sajnos rögtön tapasztaltuk is, hiszen a templom bejárata körül moccanni nem lehetett, akkora volt a tömeg. Pedig a helyi viszonyokhoz képest borsos volt a belépődíj. Ekkor vettem észre, hogy a kerítés mellett egy apró, alig észrevehető ösvény indul:

– Várjatok csak! – szóltam oda Diának és Tominak – mindjárt visszajövök!
Szempillantás alatt eltűntem a bokrok között, s láss csodát, az ösvény végigszaladt a meredek plató peremén, s ahol már senki sem látott, egy hatalmas lyuk tátongott a kerítésen. Belépve gyorsan elvegyültem a tömegben, s megcsodáltam a gránitból épített pompás épületet.

– Arra van egy jobb bejárat – mosolyogtam rá Diáékra, akik már aggódva vártak rám. Természetesen ők is ezt használták. Így széles mosollyal az arcunkon hagytuk el a nyüzsgő turista-fellegvárat.

Ahogy terveztünk, a visszaúton már messze elkerültük a pokoli klimájú és rossz levegőjű fővárost, s kis falvakon haladtunk északnyugat felé. A déli órákban sikerült egy jó kebabost kifognunk, igazi csemege volt a mai ebéd. Az étterem tulajdonosa korábban jópár évig Ausztriában dolgozott, így szinte tökéletesen beszélt németül. Jómagam szombathelyi vagyok, s ő is valahol itt a határ mentén élt, így pontosan tudta hol van a szülővárosom. Külföldön általában angol a beszélt nyelv, ebben Dia és Tomi messze fölém nőnek, így tudom értékelni azokat a ritka pillanatokat, mikor leporolhatom a már nagyrészt passzív állományba visszahúzódott német nyelvtudásomat. Ám Tomi szokásához híven most is vezette a beszélgetés fonalát, s hamarosan az üzletre terelődött a szó. Az éttermes említette, hogy tujákat szeretne ülteni a kertjébe, Tomi pedig rögtön Leskó Pisti barátunkkal érvelt, hogy neki rengeteg eladó tujája van. Már csak azt az apró, pici, pöttöm problémát kellett volna megoldani, hogyanj jutnak el ezek a növények gazdaságosan Vasvárról ide Jereván mellé? Szerintem Tomi ezen még mai is töri a fejét!

A délutáni órákban kezdtük meg a lassú, monoton kapaszkodást a hatalmas vulkáni kúpra, melynek hatalmas mérete miatt valódi magassága nem is igazán érzékelhető. Az esti órákig 1500 méterig jutottunk fel, s másnap reggel abszolváltuk a maradék húsz kilométert a majdnem kétezer méteren található Aragats falucskáig, mely gyalogtúránk kiindulópontját jelentette. Bár a déli oldalon bringáink nyergében egészen 3185 méteren lévő Kari litch tó partjáig feltekerhettünk volna aszfalton, innen az északi főcsúcs megközelítése nem lett volna szerencsés választás. Aragats faluba érkezik le az a patak, mely a főkráter egyetlen nyitott oldalának olvadékvizét vezeti le, így ennek mentén nyílt a legideálisabb útvonal a 4090 méteres csúcs megközelítésére.

Kerékpárjainkat – rövid keresgélés és érdeklődés után – egy helyi család garázsában helyeztük el, s csak kishátizsákkal, sátorral a kézben indultunk el másfél napos 36 kilométeres gyalogtúra keretében. A déli rekkenő hőségben nem nagyon akaródzott haladni csapatunk, így az első tíz kilométer megtétele az esti órákra maradt. Útközben csak egy apró vízierőmű két fiatal munkásával találkoztunk, akik minden eszközt bevetettek annak érdekében, hogy náluk töltsük az éjszakát. Valószínű rettentően unatkoztak. Ám sok volt még hátra, így Tomi rendszeressé váló „nem alszok háromezer méteren” célozgatásai ellenére tovább haladásra ösztökéltem a csapatot. A széles völgy a zöld szín ezernyi árnyalatában pompázott, feljebb nomádok táboraira lettük figyelmesek. Egyszerű építményekben laktak, körülötte birkanyájak legelésztek. Nagyjából hat óra táján értük el a tíz méteres vízesés lábát. 2900 méteres magasságban jártunk. Tudtam, hogy itt fel kell kaptatnunk majd a meredek oldalba, egy darabig nem lesz újra sík a terep, így – tiszteletben tartva Tomi óhaját – a táborozás mellett döntöttem. Szívem szerint mentem volna még egy keveset, de bíztam abban, ha reggel korán útnak indulunk, akkor meg tudjuk járni a csúcsot.

Az esti órák elképesztő nyugalomban teltek. Sehol egy lélek, még egy állat se. Csak a vízesés állandó döreje és a patak csobogása töltötte be a széles völgykatlant, melyben megpihentünk. Ahogy próbáltam felfedezni a felfelé tartó utat, két apró pontot fedeztem fel rajta. Két eltévedt német hegymászó volt, akik valószínű, hogy a tónál parkolták le a kocsijukat, s nyugatról kerülték a kalderát, de valamiért a visszaútnak ezt a völgyet választották. Jó nagy hibát követtek el! Innen ugyanis csak nagyon nehéz és meredek mászások árán érhető el a hegy déli lejtője, valószínű, hogy jócskán belefutnak majd az éjszakába. Ahogy leértek még csak nem is köszöntek, s máris megkezdték a völgy déli fűlejtőjének kimászását, ám tudtam, hogy ezzel csak egy újabb párhuzamos völgybe jutnak, melyből újra és újra ki kell mászniuk majd. Ezért nem szabad helyismeret nélkül felelőtlen döntéseket hozni egy magashegységben, még akkor sem, ha történetesen egy ívelt formájú kialudt vulkánról van szó.

Ahogy eltűnt a Nap a hegyek mögött, gyorsan esett a hőmérséklet, így már a sötétség beállta előtt visszahúzódtunk sátrunk fedezékébe.

Másnap csodálatosan tiszta kék égbolt alatt kezdtük meg a mászást. A meredek fűlejtőn nem vezetett kitaposott ösvény, így találomra jutottunk fel rajta, s a vízesés felett már igazi kopár magashegyi tájék fogadott méretes hófoltokkal és sziklás, növény nélküli bazaltlejtőkkel. Nem véletlen, hiszen a szűk szoroson beléptünk a vulkán kráterének maradványába, s már közvetlenül körülöttünk emelkedtek ki 3900-4000-res csúcsai. Hamarosan megpillanthattuk az Északi-csúcs sziklakoronáját. Sietnünk kellett, mivel elég hamar megkezdődött a felkőképződés s a csúcsok egyre komorabb színt vettek fel. A magasság Diát viselte meg a legjobban, egyre nehezebben tudta velünk tartani a tempót. A nyílt terepen viszont jól láthattuk egymás mozgását. Felkaptattunk egy meredek kőlejtőn a Keleti és az Északi csúcs között magasodó 3735 méteren lévő hágóba. Szívünk egyre hevesebben kalapált, ahogy közeledtünk a négyezer méteres magassághoz. Akklimatizáció híján vérünk nem rendelkezett elegendő mennyiségű vörös vértesttel, így nem jutott elegendő oxigén izmainknak, melyek ettől egyre jobban savasodtak. Néha szédülés fogott el, ekkor lassítani kellett a tempón. Egy pár másodperces szünet mindig sokat segített. Nem sokkal 11 óra előtt sikerült bevennünk a csúcsot. Pontosabban a főcsúccsal majdnem megegyező magasságú előcsúcsot. Innen egy keskeny és kitett gerinc vezet át Örményország tetejére, a kereszttel jelzett 4090 méter magas északi csúcsra. Dia és Tomi ezt az attrakciót már nem vállalta, inkább egy Pilóta keksz társaságában megvárták, míg megjárom az alig 150 méteres utat. Nekik nem igazán számított, de számomra így vált érvényessé a hegy meghódítása. A csúcskereszt sajnos egy vihar következtében letört, csak két fémrúdból tákolt kis pótlék állt a helyében egy örmény betűkkel tarkított kőtáblával egyetemben. Jó érzés volt egy újabb ország tetején állni, de sietnem kellett, hiszen egyre csak gyűltek körülöttünk a viharfelhők.

Gyors léptekben kezdtük az ereszkedést az omladékos hegyoldalban gyorsan veszítettük a magasságunkat. S mire elértük az alaptáborunkat fent már ki is tört a vihar. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy időben és épségben visszatérhettünk a biztonságos völgybe.

Tbiliszi határában 2018 július 24. – délutáni órákban

Vegyes érzések kavarogtak bennem, ahogy közeledtünk a grúzok milliós fővárosához a kétszer két sávos forgalmas bevezetőúton. Előttünk szürke kockaház-rengeteg hasít bele a tájba, lepusztult, már-már az itthoni Hős utcai állapotokhoz hasonló ócska betonerdők rejtik el a város igazi szívét. Mert Tbiliszi az egészen más lesz! Ezt már ebben a benzingőzben úszó, tébolyult pillanatban is jól tudtam. Bringával egy nagyváros centrumát elérni általában nem kis kihívás. Kevésszer adatik az meg, például Chicagoban, hogy egy tóparti, parkos részen vezetett kerékpárúton érkezhetünk meg. Párizs, Madrid, Lisszabon, Budapest mind egyforma ilyen tekintetben. Át kell verekednünk magunkat 10-20 kilométernyi agglomeráción.

Három nappal ezelőtt még csendesen, nyugodtan telt az este, miután biztonságban leérkeztünk a négyezres hegyről. Bringáink és cuccaink ott vártak minket a bezárt garázsban, ahol hagytuk őket, csupán a tulajt volt egy kicsit nehéz előkeríteni. Bár kaptunk egy telefonszámot, ezt nem lett volna túl gazdaságos dolog saját telefonunkról feltárcsázni, így a közeli iskolába mentünk, ahol festők dolgoztak. Ők szerencsére segítettek, s amíg vártunk Tomi bepattanhatott a leharcolt Volgájukba, mely – mind szinte minden jármű itt Örményországban – LPG (gáz) meghajtású volt. Megcsodálhattuk a csomagtartójában elrejtett hatalmas gáztartályt is. Tominak annyira megtetszett az öreg jármű, hogy alig akart kiszállni belőle. Én azért nem cseréltem volna el a bringámmal.

Másnap rövid lejtő után újra csak felfelé vezetett utunk. Komoly szembeszéllel, s – itteni viszonyokhoz képest – meglehetősen hűvös időben haladtunk az ország legnagyobb tava felé. Amíg mi magyarok általában „leugrunk” a Balcsinkhoz, addig az örményeknél ez teljesen fordítva működik. Ők általában felmennek hozzá. A Szevan-tó – amellett, hogy 30%-kal nagyobb, mint a mi Balatonunk, jóval mélyebb is. De igazi jellegzetessége mégsem ez. Víztükre 1900 méterrel található a tengerek szintje felett. Alpesi magassága ellenére egy átlagos nyári napon vize mégis inkább a magyar tenger hőmérsékletére emlékeztet, erről mi magunk is megbizonyosodhattunk. A hűvös szél, s a kopár csúcsokon rendre átcsapó felhők viszont nagyban rontották a strandélményt. De az örményeket ez cseppet sem zavarta. Hatalmas élet volt a tó partján, a bérelhető grillezők mindegyike foglalt volt, sült hús illata töltötte be a levegőt, amerre csak jártunk.

Délután átkeltünk a tó partján emelkedő vonulatok 2144 méteres hágóján, s búcsút intettünk a magasföldnek. Lassan kezdek rájönni, hogy minden valamirevaló országnak, melynek magas hegyei vannak, van egy régiója, vagy települése, melyet Svájchoz hasonlítják az útikönyvek. Az örményeknél ez a választás Dilijan városára esett. Igaz, hogy ez az egyik legfontosabb hegyi üdülővárosa az országnak, emellett számos helyi művész, zeneszerző és filmes otthona, s óvárosa is tömve van műemlék jellegű épületekkel, kézműves műhelyekkel, galériákkal, de Svájccal kapcsolatos rokonságát nyomokban sem bírtam felfedezni.

Egy esős éjszaka után, borús időben hagytuk el „Svájcot”. Innen utunk közvetlenül a „nagy ellenség” – Azerbajdzsán határzónájában vezetett. Errefelé már nincsenek nagyobb folyók, így roppant kellemetlen vonalvezetéssel, rengeteg kanyarral, hágóval, dombbal kellett megküzdenünk, hogy újra elérjük a grúz határt. A táj – bár békésnek tűnik – valójában nem az. A határzóna egyáltalán nem egyértelmű a két ország között, rengeteg kis enklávé ékelődik be a másik ország területébe. Szerencsére ez a feszültség nem érződik a levegőben, csupán a szokatlanul nagy számú őrtornyok utalnak erre.

Ma reggel rendben elértük a grúz határt, amit egy finom lavashival ünnepeltünk meg. Az örmények vékony kenyere a lavosh nevében hasonlatos, ízében viszont köszönőviszonyban sincs a grúzok csemegéjéhez. A táj szerencsére elvesztette dombos jellegét, így az előttünk lévő 80 forgalmas kilométer már nem tartogatott komolyabb kihívásokat.

Telavi 2018 július 25. – sziesztaidőben

Hatalmas lombos fák árnyékolják kakheti tartomány domboldalra épült központi városának parkját. Igazi kánikula tombol grúzia nyugati szegletében, s – bár innen már jól látszanak a Kaukázus vonulatának havas négyezresei – az alattuk elterülő kopár, sárgás, kiégett völgyekben izzik a levegő. Délelőtt magunk mögött hagytuk az utolsó grúz emelkedőnket az 1620 méteres, Gombori-hegységen átívelő hágóutat, s lélekben már szoktatjuk magunkat az azeri kősivatag embertelen klímájához. Itt szerencsére még minden adott a pihenéshez, kényelmes padokon hűsölhetünk a gondozott parkban, melynek füvét látszólag minden nap öntözik. Így még az sem zakkantott meg túlságosan, hogy az imént egy transzvesztita jött ide hozzám ismerkedni, udvarolni. Lassan átszeljük ezt az országot is. De előtte még hadd, meséljek egy kicsit Tbilisziről.

Tegnap még ott tartottam, hogy szürke betonrengeteg fogadott a város határát jelző tábla után. Ahogy errefelé szokás, rozzant füstöt árasztó buszok rogyásig megtelve szállították a városlakókat. Itt nincsenek villamosok, metrók, elővárosi vonatok, mint ahogy nálunk szokás. Itt mindenki buszozik, amerre csak lát. Ez viszont nagyon nem tesz jót a város levegőjének. Beszélhetünk itt Európában a klímaváltozásról, igen több elektromos jármű kéne, meg több embernek kéne bringára ülnie. De aztán kijön ide az ember Ázsiába s azt mondja:

- Föld bolygó. Halálra vagy ítélve!

Az itteni körülmények nagyjából a húsz évvel ezelőtti Magyarországot idézik az én gyermekkoromat, mikor még mindenki rozzant Ladával, Moszkviccsal és hasonló benzinfaló förmedvényekkel járt. Az öreg buszok füstbe borították maguk mögött a megállót ahányszor elindultak, a kamionok, teherautók kéményéből pedig úgy dőlt a füst, mint egy lakóház kéményéből. Úgyhogy csökkenthetjük mi a szén-dioxid kibocsájtásunkat, az ökológiai lábnyomunkat, ha Ázsia megannyi országában még mindig ez a szomorú helyzet. Egy dolog hozhat csupán biztos változást: ha Földünk kőolaj készletei kimerülnének. Bárcsak már ott tartanánk!

Szerencsére csupán alig egy óráig tartott ez a rémület, végre feltárult előttünk a Kura-folyó két partjára épült szűkös, de szép belváros. Egyik oldalon a Narikala erőd, a másikon a Saemba-katedrális magasodott. A folyó szűkös partja engedett csupán utat a forgalomnak, ami itt lent eszméletlenül dübörgött, így hátra hagytuk gépjeinket, s felkaptattunk az erődhöz. Megérte feljönni, hiszen innen láthattunk rá Tbiliszi igazi arcára. Érdekes volt számomra a modern és hagyományos építészet találkozása. A folyón kőhíd mellett egy gyönyörűen ívelt üvegberakású acél gyalogoshíd húzódik (nagyon jól mutatna egy ilyen Budapesten is a Dunán). A Metekhi-templom igazi ősi grúz jegyei nagyon jól megférnek az vadonatúj Saemba-katedrálissal, mely mellesleg a világ leghatalmasabb ortodox temploma. Az elnöki palota és az opera ultramodern épületei pedig Grúzia látszólagos gazdagságát próbálják fitogtatni. Hisz ezt már Jereván óta tudjuk: lehet bármilyen szegény is egy ország, a fővárosa ne ezt tükrözze. A Kaukázus környékén ez így szokás.

Este öt óra felé kezdett már elegünk lenni a hatalmas tülekedésből, így a még mindig tomboló kánikulában kerékpárjainkat a város keleti határa felé fordítottuk. Elhagyván a csillogó-villogó belvárost, újra jött a bevezetőutak hatalmas forgalma és egyhangúsága. Jópár cigarettának megfelelő koromadagot elszívtunk, mire sikerült magunk mögött hagynunk Tbiliszit.

• Túra hossza: 353 km
• Túra nehézsége: Nehéz
• Túra terepe: Hegyvidék
• Szint: +6090 m,-5642 m
• Átlagos meredekség: 2.3 %