Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

Vadászat!
Mikor korlátozzák erdeink látogatását a vadászat miatt?
Keresztül az Északi-középhegységen
   Hungarian (half) Divide élménybeszámoló
Schwalbe Marathon Mondial
  Az igazi mindenes gumi.
Cateye Micro Wireless computer
  Avagy van-e hagyományos kerékpáros computerekre szükség az okostelefonok világában?
Cube Cargo Hybrid
  Egy igazi különlegességet sikerült a tavasszal kipróbálni, amelynek a tapasztalatait megosztom most veletek.
prev
next

 kerekpartura keresztul svajcon es vorarlbergen 05

Ausztria komor ábrázattal fogadott

4. nap 2020. július 15. Spiringen - Filzbach - Walenstadt - Sargans - Vaduz (Liechtenstein) - Feldkirch (A) - Nenzing

Szemerkélő esőben pakoltam össze reggel, és folytattam a tegnapról megmaradt gurulást a Wallensee felé, követve a bordó kerékpáros útvonalat jelző táblát, amiket direkt sem lehetett elrontani. A tó nem okozott számomra különösebb élményt, főleg, a Thurnersee festői házai után, illetve az idő is egyre szürkébb lett, olyannyira hogy a sargans-i Coop-ba már a kamásli ellenére is beázott cipővel estem be. Étvágyam már egyre inkább nem volt, vizes ruhában meg nem sok kedvem volt ücsörögni egy fura alakokkal teli vasútállomáson, úgyhogy a Rajna felé vettem az irányt, hogy átkelhessek Liechtenstein fővárosába, Vaduzba. 2017-ben már volt szerencsém körülnézni a miniállam főterén, ám az akkor látott ünnepség napján a hely teljesen más képet mutatott. Most a tömeg helyett csak 2 ázott bringatúrázó üldögélt kint a szakadó esőben, úgyhogy egy együttérző biccentés után szinte gépiesen megcéloztam a már Ausztriában lévő Feldkirch városát. Az egyenes, sík utak után egy-egy város macskaköves kis utcáit felüdülésnek éltem meg, és innentől magabiztosan folytattam az utamat ezen a napon, tudva, hogy alvóhely biztosan lesz a bringaút mellett.

Táv: 126,15 km

 kerekpartura keresztul svajcon es vorarlbergen 05

Ausztria komor ábrázattal fogadott

5. nap 2020. július 16. Nenzing - Bludenz - Gaschurn - Silvretta-Bielerhöhe (2032 m) - Ischgl – Landeck

Nem túl őszinte mosollyal vettem fel a vizes zoknimat és a hasonló állapotban lévő cipőmet, még egy lapáttal rátéve a dologra, hogy reggel felkelve egy csiga-invázió kellős közepén találtam magamat. De nem volt mit tenni, leszedegettem a puhatestű álomőrzőimet a sátorról, és megcéloztam a bludenz-bürs-i Hofert, friss reggeli reményében. Lézengtem egy sort a boltban, a kenyérfélék már nem csúsztak, úgyhogy inkább csak biztonsági ételként vittem magammal pár fánkot, ugyanis innentől megindultam felfelé, a szólóprodukcióm harmadik hágójára. Az út első fele unalmasnak is tűnhetett volna, az egyenesen haladó főút mellett cikáztam kisebb utakon, mindig amerre mutatták az újabban zöld táblák, de engem az unatkozásnál sokkal jobban lefoglalt az egyre jobban felázott és átfagyott lábam. Igazából már előre tudtam, hogy nem feltétlenül jó ötlet, a zokni-nejlonzacskó-szandál-kamásli kvartet, pont ebben a sorrendben, amikor keresgéltem a megfelelő zacskókat az alkotásomhoz. De mivel véletlenül nem volt powerbank-ről tölthető cipőszárítóm sem, kénytelen voltam így folytatni a hágómászást. Nekem is hihetetlen volt, de egészen komfortos volt, bár 1-2 szépséghibája volt a dolognak: kilyukadt a zacskó a lábujjamnál, illetve tekerni sem annyira kényelmes szandálban. Szerencsére sikerült a tudatom alá berejteni ezeket a tényeket, s mire újra a felszínre kerültek, már a hágó előtti utolsó faluban jártam – akkor pedig már semmi kedvem és fedett helyem sem volt megint öltözködni.

Miközben próbáltam nem kidönteni a hágó kezdetét jelző táblát a nekitámasztott bicajommal, átfutott az agyam a rövid ebédszünetben elolvasott tájékoztató a Silvretta-Hochalpenstraße-ről. Kisforgalmú, autósok számára fizetős hágó, a 2032 méteres magasság, 34 hajtűkanyar, átlagosan 10%-os meredekség. „Hát jó, akkor vágjunk bele!” – elmélkedtem, miközben csigatempóban elmentem a fizetőkapu mellett, és próbáltam szemrevételezni, hogy mi vár rám pontosan. Az első pár kanyar még egész jól ment is, ám ez nem volt végig így. A folyamatosan szemerkélő eső belopta magát a hiper-szuper esőkabátom ujjai alá, egyre jobban hűlt a levegő, az evés már napok óta nem esett jól, hiába volt tele minden földi jóval a táskám, és a sátor is magába szívta a lehető legtöbb vizet.

 kerekpartura keresztul svajcon es vorarlbergen 06

A szűnni nem akaró csapadék dacára a Silvretta Hochalpenstrasse sem maradhatott ki

Számítottam a nehézségekre, még reggel a kormánytáskámba került a fülhallgatóm, így az eső kopogása helyett, a lényegesen motiválóbb zenei ütemekre rugdostam felfelé Surly-t. „Az Alpok álomútja, igazi ínyenceknek”, futott át az agyamon az útnak a honlapján szembejövő szlogen, amikor megláttam az 5 fokban lefelé száguldó rövidnadrágos bicajosokat, amit nemsokára én is átérezhettem, igaz duplanadrágban. A hágót jelző tábla jó pár száz méterre volt a parkolótól, így kénytelen voltam egy holland családot visszasétáltatni, hogy lefotózzanak vele, annak ellenére, hogy nem értették, hogy mit mutogatok visszafelé, mivel ők észre sem vették a magasságot jelző feliratot. Miközben vonultunk, begyűjtöttem egy halom csodálkozást és ugyanennyi gratulációt, ami jól esett, de nem melegített fel, úgyhogy nagy nehezen rászántam magamat a gurulásra. A didergés közben szépen fogytak a kilométerek, szemmel kutattam az aznapi táborhelyet, aminek feltétele volt, hogy a lehető legközelebb legyen Landeck-hez. Addig húztam-halasztottam a dolgot, amíg szépen begurultam a városba, várva, hogy a térképen felfedezett Grillplatz az elképzeléseimnek megfelelő lesz. Egy, a városból kifelé tartó bringaút mellett volt a sütögető hely, így bíztam benne, hogy nyugodtan le tudok sátrazni szinte bent a városban is, esőben még az osztrákok sem sütögetnek. Persze, nem ment ez ilyen egyszerűen, mivel az Inn-folyó szemközti partján lévő főutat lezárták, így a másfél méter széles bringaútra terelték a teljes forgalmat, 30 perces áthaladási idővel. Határozottan közölték a forgalmat irányító rendőrök, hogy hogyan működik ez a „zsilip-rendszer”, így jó 20 percet várakoztam egy másik túrabicajossal, hogy átengedjenek minket. A német sráccal hamar összebarátkoztunk, és mivel ugyanolyan színű esőkabátjaink voltak, köszönés helyett is megvolt az alaptéma. A letelt időlimit után ő továbbhaladt az olasz tengerpart felé, én pedig befoglaltam a folyóparti szállásomat, lelkileg felkészülve a holnapi hazaútra.

Táv: 108,22 km

5. nap Last day –  2020. július 17. Gondolatok hazafelé

„Dehogy hagyom itt a cuccaimat”- rázom a fejemet a kalauznak, amikor felajánlja a lehetőséget. Ő nem érti, hogy miért akarom végighúzni a táskáimat a fél vonaton, én pedig nem értem, hogy hogy gondolja, hogy csak úgy otthagyok minden értékemet, őrizetlenül a vonat túlsó felében. Amikor kulcsra zárja a kalauz a külön, bringák számára felcsatolt kocsit, kitisztul, hogy oda csak az ő felügyeletével teheti be bringás a lábát, de már lekéstem ezt a lehetőséget.

Elfoglalva a helyemet, kipakolva a hadseregnek is elegendő frissen sütött péksüteményt, tulajdonképpen be is fejeződött számomra ez a kaland. A felhők a völgyben úsznak, a hideg kezeim még emlékeztetnek arra, hogy nem olyan idilli élet van odakint, mint amilyennek a meleg, száguldó vonatból tűnik. Annak ellenére, hogy alig hagytuk el Landeck-et, máris irigykedve nézem az esőben, szembeszélben küzdő bringásokat, akik biztos, hogy nem ezt gondolják felpillantva az elsuhanó Railjet-re. Átpörgetem a fejemben a képeket, az eseményeket, egészen a rettentően távolinak tűnő athéni kánikulától a vasútállomásig, ahol újra fel kell a venni a hétköznapi maszkot, - minden téren - és ugyanolyanná válni, mint az összes munkába, haza igyekvő osztrák. A nosztalgikus gondolatmenetek közben megjelenik a kijelzőn, hogy hamarosan megérkezünk Wien Hb. állomásra, ahol átszállok a Budapestre siető vonatra. A kalauz jobban tart attól, hogy eltévedek, így leszállva a vonatról lelkesen mutogatja, hogy merre induljak el. „Évi, ugye maradt még a kolbászos szendvicsből?”- hallom a hazai hangokat, majd meglátom a nálam jóval idősebb bringákkal rohanó kis csapatot, akik le sem tagadhatnák, hogy melyik célállomásra tartanak. Újdonsült segítőm is láthatja a mindenkin átgázoló „futókat”, ezért egyszerűen csak a fejét rázva utánuk int, én pedig egy gyors köszönet után már a következő szerelvény legutolsó ajtajánál pakolok. A történetmesélés helyett most már inkább a békésebb ülőhelyemet választom, ahol csak a jegyvizsgáló próbál mutogatással kommunikálni egy öltönyös osztrákkal. „Hát akkor üdv újra itthon”- pillantok ki a pusztaságra az ablakon, és lélekben már a következő nyári kalandokon, hegyek, hágókon járnak a gondolataim.

Írta: Bodó Aliz

kerekpartura keresztul svajcon es vorarlbergen 07