2. nap 64 km 1314 m

A fokozottan védett terület miatti büntetéstől tartva, már reggel 6 körül talpon voltunk a nagy, sűrű, sötét, kerek erdő mélyén. Nem volt igazán hideg, a sátor ponyva nem volt vizes kívülről, mert a fák megakadályozták a kisugárzást, de belülről jól belihegtük és folyt rajta a nedű, amit nem nagyon tudtunk szárítgatni, a nagy pára miatt, hiába fordítottuk ki. A sátor összepakolása közben beindították a markoló motorját. Még szerencse, hogy jó messze voltunk tőle. Az aszfalt borítású útra kivezető ösvény sajnos pont a nagy munkában lévő gép felé vezetett volna, amerre mi nem mehettünk

Elindultunk a munkálatokkal ellenkező irányban, befelé az erdőbe és bíztunk benne, hogy valahogy csak kikeveredünk a zöld lombsátor alól. Elég küzdelmesre sikeredet, de 5-600 m tolás után sikerrel vettük az akadály. Amikor kiléptünk a szabad ég alá, akkor már láttuk, hogy teljesen zárt felhőtakaró fedi a szép kék eget.

Néhány szóban összefoglalom a napra szóló útitervet: a Hintersee megkerülése, az Almbach folyócska völgyén lejutni a Salzach völgyébe, Hallein-ba, ott bevásárolni, szétnézni, átmenni Németországba, a Rossfeld Ringstrasse-n félig körbemenni, majd Berchtesgaden átgurulva eljutni a Königsee melletti valamelyik kempingbe.

Tehát ezekkel a tervekkel indultunk el a Cobranco által csak laza tókerülgetősnek meghirdetett túra második napjára. Hiába keltünk hamar, a szárítással és az erdőben bolyongással eltelt az idő. Valamivel 7:15 előtt értünk ki az erdőből, de nem indultunk rögtön, mert a Cobranco kerékpárjának hátsó féknyerge elmozdult előző nap, ezt helyre kellett tenni, mivel nem csak emelkedők, de lejtők is vártak ránk. Végül 7:21-kor pattantunk nyeregbe és elindultunk az este már bejárt úton visszafelé.

Néhány száz méter múlva elértük a Taugl folyó száraz medrét – amiben a markoló tevékenykedett feljebb -, és a meder melletti murvás úton szerettük volna megközelíteni a tavat. Nem sejtettük, hogy csak egy kis félszigetre fogunk jutni. Mikor ezt érzékeltük, tanakodtunk egy keveset és a GPS segítségével irányba álltunk. Megtaláltuk a tókerülő utat, amelyen a tó lapályos, déli szegletében haladtunk.

A tó Északnyugat-Délkelet irányú völgyben fekszik. A jobb és bal oldalról 1200 m magas gerincű hegyek fogják közre, miközben a tó felszíne kb. 690 m magasan terül el. A tó délkeleti része nem különösebben látványos, hiszen széles, lapos terület veszi körül, de az összes többi irányban égig érő hegyek néznek le rá. Amikor bekanyarodtunk északnyugati irányba, akkor az út felkapaszkodott a hegyoldalba, 10-20 méterrel a tó fölé, de a sűrű növényzet okán csak ritkán adódott szép kilátást,de akkor...

A tó közepe felé adódott kilátópont, ahonnan a túloldalt részben fedő felhőcsíkokat pillantottunk meg. Nekem ezek igen tetszenek, de Cobranco nem rajong értük, mert ezek eső után, párás időben alakulnak ki. A tó hossza 1,6 km, emiatt viszonylag hamar körbeértünk, de azért láttunk meglepő dolgot is pl. néhányan fürdőztek, én még a látványtól is libabőrös lettem.

Az aszfaltra kiérve, kb. 1 km múlva értünk Vordersee településre, ahol terelőút táblára lettünk figyelmesek, és nem örültünk a feliratnak. Pont a mi irányunkra volt terelés elrendelve építés miatt. Egy kis kérdezősködés után szerencsére kiderült, hogy ki tudjuk azt a szakaszt kerülni, ahol hídépítés folyik. Ettől egy kicsit megkönnyebbültünk. Sikerrel vettük ezt a nehezítést és gond nélkül eljutottunk a Strubklamm-ba, amit az Almbach hozott létre. A Klamm a szokásos képet mutatta, a folyó mélyen alattunk a szűk sziklaszorosban, fölöttünk meredek sziklafal. Sajnos itt buja növényzet is társult ehhez, ami a kilátást, illetve a belátást jelentősen korlátozta. Voltak alagutak, egy-két kilátópont, és időnként tóvá duzzasztották a sógorok a vizet, ezek nem voltak nagyok, de volt belőlük 3-4 db.

Hinterebenau-nál egy forgalmasabb útra kanyarodtunk, de szerencsére bringautat is rittyentettek ide, így nem kellett az autók között billegni. Nemsokára elértünk egy túlméretes tavat – Wiestalstausee -, ami 3,6 km hosszával kiérdemelte a monumentális jelzőt.

Ha a tó előtt jobbra kanyarodtunk volna, akkor egy kis mászás után Salzburgba juthattunk volna, de mi egyenesen mentünk tovább, mert Hallein-t szerettük volna elérni. Nemcsak a bolt miatt, hanem azért is, mert onnan indul az út a következő célponthoz, Németországba.

A tó túlsó végén megálltunk megnézni a gátat, valamint a 100 éves egyéb létesítményeket, és láttuk, hogy éppen egy csoport készül leereszkedni a tó utáni nagyon szűk szurdokba.

Indulás után eleinte gyorsan fogytak a szintek, jól haladtunk, majd egy kicsit szelídült a lejtés és újabb tó tűnt fel. Ennek mérete meg sem közelítette az előzőt, hiszen „csak” 600 m hosszt regisztráltunk. Innen enyhe lejtés mellett 10:00-kor értük el Hallein-t, a Salzach völgyében. A légköri viszonyok továbbra sem kedveztek azoknak, akik a távolban részleteket szerettek volna felfedezni.

A városban igen jelentős volt a forgalom. Mi a járdán próbáltuk az életünket megóvni a sok járműtől. Mindenféle felüljárók, körforgalmak, hidak, tették áttekinthetetlenné. A Salzach folyó szigetén találtunk egy jó kis Billa-t, ahol bevásároltunk. Igaz ez a tevékenység eltartott vagy 45 percig. A szigeten tovább hajtottunk Észak felé és a legjobbkor találtunk egy ingyenes, tökéletesen tiszta illemhelyet, amit ki is használtunk.

Keringtünk egy ideig, majd visszamentünk a Salzach jobb partjára és Dél felé haladva próbáltunk az óváros közelébe jutni. Ehhez újra át kellett magunkat erőltetni a nagy forgalmú hídon. Az erőfeszítés megérte, mert a belváros fantasztikus: a házak csodálatosan felújítva, helyenként sikátorok, mindenfelé templomok, lenyűgöző, na.

A Jozef Schöndorfer Platz volt talán a legszebb, itt áll a városháza, aminek homlokzatára egész jó kis képet festettek. Voltak még cirádás házak is, de a legérdekesebb talán az volt, hogy soknak nem függőleges volt a homlokzata, hanem tetejük a lakóterek felé dűlt. Természetesen minden párkányról színes virág zuhatagok lógtak, ahogyan az ember elképzeli Ausztriát.

Megnéztük még a Stadtpfarrkirche-t és indultunk volna a délutáni program végrehajtására, amikor az az utca, amerre mennünk kellett volna, építkezés miatt le volt zárva. Ekkor választanunk kellett, vagy lemegyünk vissza az óvárosba és megkerüljük a várost, vagy a valószerűtlenül meredek utcán megpróbálunk feljutni a műútra. Mi ezt a brutálisan meredek utcát választottuk 20+ %-kal. Helyenként lehetett tekerni, de sok helyen csak tolni tudtuk a gépeket. Hamar feljutottunk a Dürrnberg-be vezető útra, pedig nem is volt teljesen biztos, hogy be tudunk majd csatlakozni. Ez az út már csak 8-9 % meredekséggel kényeztetett. Ahogyan jutottunk egyre feljebb a kilátás is egyre jobb lett volna, ha az időjárás nem lett volna vacak felhős, párás, eső előtti. Így csak sejthettük a távoli sötét foltokról, pacákról, hogy azok bizony hegyek lehetnek a távolban.

Aztán 700 m magasságban már majdnem elértük Dürrnberget, de útépítés miatt a váltakozó irányú forgalmat jelzőlámpa irányította. Nekünk nagyon nehéz volt a zöld hullám végére felcsatlakozni és a meredek úton igyekezni, nehogy elinduljanak szemből az autók, mert nem nagyon lehetett volna hova kitérni. Csak egy sáv volt. A terelés túloldalán megálltunk fújni egy kicsit.

Én a fújáson kívül már szívesen ettem is volna valamit, de nem volt rá alkalom. Innen már csak kb. 1 km volt a német határ, ameddig az út szigora is csökkent valamelyest, és ahol észrevétlenül jutottunk át. A határtól még mentünk egy kicsit le, egy kicsit fel, és valamivel 13:00 óra előtt elértük a Rossfeldringstrasse becsatlakozását. Itt találtunk egy buszmegállót, ahova beköltöztünk ebédelni.

A hely már be volt járatva, Cobranco 2003-ban illetve 2006-ban használta ugyanerre. A szokásoknak megfelelően jól elhúztuk a kajálást. Már kezdtünk pakolni, amikor megállt egy autó, kiugrott belőle egy faszi, berohant – mi ott ültünk a padon -, nem szólt egy szót sem, letérdelt és valamit kivett a pad alól. Matatott vele valamit, majd újra térdre ereszkedett, visszatette, beült az autóba és elszelelt. Mi úgy csodálkoztunk, mint az őskori viccben a kocsmában, a „töltelékek”:

Bement egy ló, végigment a falon, a plafonon, majd a pultnál kért egy whiskyt, megitta és kiment. Erre mondta a korcsmáros, mit csodálkoztok tegnap sem köszönt.

Na, mi pont így jártunk. Persze azért rájöttünk, hogy ez valami geocachinges faszi volt, mert mi is megnéztük azt a kis műanyag tégelyt, amit Ő kivett és egy pici füzetkét találtunk benne mindenféle lebélyegzett lapokkal.

A közjáték után 14:00 körül indultunk meghódítani a felhőbe vesző csúcsokat, mert sajnos tej ködben úszott a hegy teteje. A buszmegálló 860 m magasságban volt, a hágó 1.550 m-en, könnyű kiszámolni, hogy 690 m szintet kellett leküzdeni, de átlag 10% meredekség mellett, legalábbis a ismertető tábla erről informált.

Indulás után nem esett jól a 9%, mivel a hosszú pihenő után a pulzus jól le tud esni. A hirtelen nagy terhelés hatására a lábak besavasodnak, mert a szív még nem pumpál elegendő vért, ami el tudná szállítani az izomból az „égéstermékeket”. Ezt megelőzendő szükséges a bemelegítés, de ott erre nem volt lehetőség.

Az út alsó szakaszán nem nagyon jellemzőek a nagy kanyarok inkább hosszú egyenesek, hosszan nyújtott ívek vannak, de 930 m magasságban van egy visszafordító kanyar. Na, itt előzött meg minket egy masszív felépítésű leányzó, országúti kerékpárján. Én kicsit hitetlenkedtem is magamban, hogy elég jó tempóban megy fel, hogyan csinálhatja. Aztán pár perc múlva megkaptuk a választ, már jött is vissza, tehát nemhogy nem ment fel a csúcsra, de még a feléig sem, sőt csak kb. 100 m szintet mehetett a találkozásunkhoz képest, ez azért magyarázatot adott a tempóra.

Az út elvileg fizetős a gép hajtásúak számára, ja és magánút, de 1100 m-nél még mindig nem találkoztunk a fizetőkapukkal, amit Cobranco meg is jegyzett. Aztán 1180 m-nél megtaláltuk a kaput. Nekünk persze nem kellett fizetni, emiatt egy szűkített részre irányított a tábla, ami annyira szűkre sikeredett, hogy síkosítóval voltunk kénytelenek bekenni a csomagok oldalát, hogy át tudjuk rajta préselni a gépeket.

A kapu után megváltozott az út jellege. Fák közé keveredett a nyomvonal és teljességgel megszűnt minden kilátás oldalra.Ahogy felfelé néztünk a hegyek teteje és az út felső része is a felhőbe vesztek. Egészen 1430 m magasságig kellett várni a következő visszafordítós kanyarra. Ott már olyan köd volt, hogy az utat szegélyező – egyébként magas – fenyőfák teteje beleveszett. Én még a hátsó villogót is bekapcsoltam, nehogy elüssön az az egy-két autó, akiknek gazdája mazohistaként szintén feljött a hegyre. Még néhány kanyart leküzdöttünk, de a végére már szinte fehér bottal kellett tapogatni.

Valamikor délután négy óra felé értük el a hágót (1560 m), de sokat nem tudok róla mondani, nem láttam semmit. Csak arról tudok számot adni, mit nem láttam: sem a fű zöldjét, sem az ég kékjét, sem a nap fényét, sem a völgy mélyét, sem a hegy bércét, sem a fák kérgét, sem Cobranco lényét, sem a város szélét, sem a bringa „fékét”, csak Cobranco mérgét.

Próbáltam viccelni, hogy a jó oldalát lássa már, ilyen túránk még nem volt, mindig csak kék ég, szép kilátás, azt is meg lehet unni, ez milyen jó kis változatos túra, de valahogy nem volt vevő a hülyeségre. Azért egyfajta pótcselekvésként felragasztottuk a matricát, megcsináltuk a sztárfotót a facebookra eszelős vigyorral, ahogy kell. Végül is a sport rész meg volt.

20 perc és beöltözés után elindultunk lefelé az egyre csípősebb időben. Eleinte vak ködben haladtunk, de néhány kanyar után, amikor már 180-200 m szintet elvesztettünk, kibukkantunk a felhőből és láthatóvá váltak a környező hegyek. Látványos gurulással értük el a nagy üres parkolót, ahonnan a buszok indulnak a Khelstein-ra. Persze ebben az időben senki nem akart már felmenni, sem autó, sem busz nem volt a helyszínen.

Az útjelző azt mutatta, hogy a továbbiakban 24 % lejtő várható, ezt kíváncsian vártuk és tényleg mért ilyen meredekséget az óra, alig bírtam húzni a fékkart. Aztán amikor már megnyugodtunk, hogy vége a nagy meredeknek, újra kitették a táblát és újra kapaszkodni kellett, utána röviddel tényleg megérkeztünk Berchtesgaden-ba.

A városban erős forgalom haladt a mi irányunkba, emiatt jónak láttuk felmenni a járdára. Kényelmesen haladtunk az elágazásig, ahol a Königsee Ache egyesült a Ramsauer Ache-val, hogy innen Berchtesgadener Ache néven folytassa pályafutását. Nekünk balra kellett kanyarodnunk a Königsee irányába.

Alig fordultunk be, már meg is álltunk, mert boltot (Lidl) láttunk. Holnap erre jövünk vissza és tudnunk kell meddig lesz nyitva, mivel vásárolni csak akkor akarunk majd.

Egy nem túl hosszú emelkedő után Dél felé kijutottunk a városból és 3 km, mezőkön áthaladó, élénk forgalmú úton 17:50-re jutottunk el a tervezett célhoz: a Königsee melletti kempingig, amit Grafenlehen néven említett a tábla. Becsekkoltunk és az egyik igen zsúfolt sarkába letettük a sátrat. A szomszédoknak épp, csak nem lógott át a lába.

Csupasz bringával begurultunk a tóhoz, szemrevételezni az útvonalat és a hajóállomást. Ez azért volt fontos, mert szombatra hajókirándulási ingerenciánk volt. Megállapítottuk, hogy gyalog kb. 10 percet vesz igénybe az út. Megtekintettük a menetrendet is, és a 8 órai indulást céloztuk meg. Az információk megszerzése után nem indultunk még vissza, hanem egy murvás úton elérhető kilátópontot (Mahlwinkel) vettünk célba, amit Cobranco otthon nézett ki.

Néhány fotó után visszagurultunk a kempingbe, ahol beültünk az egyik étterem teraszára. Rendeltünk egy sört, kipakoltuk a madárlátta rántott húsokat és megvacsoráztunk. Vacsora után már csak a fürdés és az alvás volt hátra, de itt nem volt olyan csend, mint a tiltott rengeteg mélyén.

Ez a nap is pompás volt túra útvonal ügyileg. Az, hogy az idő nem volt verőfényes, hát istenem, van ilyen, majd lesz jobb. Reménykedtünk, hogy szombaton jó idő lesz, mert a tavat és az azt körbevevő hegyeket látni szerettük volna...