A túra leglátványosabb táborhelye magasan a Kotori-öböl felett
5. nap – 2023.08.05. Megtett távolság 112,45 km
Sajnos már a tegnapi nap tudomásunkra jutott, hogy jelentős időjárás-változásnak nézünk elébe. A kánikulai hőségnek sajnos vége szakad, s a következő napok nagy mennyiségű csapadékkal táplálják majd a kisárgult balkáni vidékeket. Szerencsére még a reggeli órákban szárazon le tudtunk gurulni a vonulatról, de a távolban már megjelent a szürkeség, s tudtuk, hogy előbb-utóbb szükségünk lesz az esőkabátra.
A forgalmas elővárosok után elsőként a Nemzet Mártírjainak Temetőjéből néztünk le az albán fővárosra. Ez a műemlék pontosan a belváros fölé épült a dombra így jó volt a kilátás. Tirana kétszer négy sávos sugárútját újonnan épült felhőkarcolók szegélyezik.
Bevallom, kicsit Kaukázus feelingem lett itt kerekezve, hiszen Örményországban és Azerbajdzsánban tapasztaltam, hogy egy mintaszerű fővárost építettek, s ezzel próbálják leplezni az ország szegény mivoltát. Bár jobban belegondolva Tádzsikisztánban és Kazahsztánban is ez a helyzet. Tirana is bőven beleillik ezen kirakatfővárosok sorába. A külváros düledező vagy éppen félkész épületei köszönőviszonyban sem lehetnek az itt tapasztalt luxussal.
Megérkeztek az esőfelhők Tirana fölé
Az eső szép lassan eleredt, így Petit beküldtem a föld alatti bunkermúzeumba (Albánia a bunkerek országa), én azért nem mertem otthagyni a gépeket a város közepén. A föld alatti élmények után a főtérre hajtottunk.
Tirana a Hősök teréhez hasonló méretű főtérrel büszkélkedhet. Petinek szóltam, hogy gyorsan szálljon le, mert így vizesen biztos baromira csúszósak lehetnek ezek a hatalmas, sima, fehér márványlapok, melyek a teret alkották. Jó is volt a megérzésem, mert két percen belül két bringást dobta ki maga alól a járművét. Az eső egyre jobban rázendített, így nem volt mit tenni, elindultunk tovább nyugati irányba.
Hamar elhagytuk a vonalzóval szerkesztett sugárút mentén húzódó ultramodern városnegyedet. Romos házak és nagy forgalom közepette verekedtük ki magunkat az esőtől tocsogó, sáros, hepehupás utcácskákon.
Belül rendezett és nyugodt, kívül eszméletlen kaotikus - mint egy igazi ázsiai főváros
Az 1-es számú főutat elérve a forgalom katasztrofálissá fokozódott, embertelen és végeláthatatlan kocsisorok mindkét irányba. Elbasanhoz hasonlóan itt is készül az autópálya, azonban a fővárostól egy 24 kilométeres szakasz még hiányzik. Nem igazán volt más alternatívánk, így mi is maradtunk a főúton, s küzdöttünk a reménytelenül araszoló autósokkal és a mély pocsolyákkal. Megkönnyebbült pillanat volt, mikor végre megszabadultunk a forgalomtól, s újra falvakon keresztül kanyaroghattunk a mellékúton.
Rövid pihenő után egészen Lesha városáig tekertünk egyfolytában, majd bedobtunk egy kis gyorskaját és meg sem álltunk a tengerparti Shëngjin üdülővárosáig. Jót nevettünk magunkba, ilyen névvel simán egy kínai kikötővárosnak is eladhatná magát a hatalmas szállodakomplexumokkal és homokos plage-zsal rendelkező, de egyébként igénytelen Albán település.
A kikötői öböl után kezdődik az ország egyik leghosszabb homokos partvidéke, ide fészkeltük be magunkat éjszakára. Bár nem igazán szeretnem az effajta végeláthatatlan fövenyt, mert egyrészt nem tesz jót a bringáknak, másrészt pedig szinte levakarhatatlan a bőrről, mos nem nagyon volt más lehetőségünk. Estére kitisztult az idő, s sokan jártak-keltek a naplementében úszó partvidéken. Természetesen mi is fürdéssel zártuk ezt a szép hosszú a napot, mely megtett távra Peti egyéni csúcsát jelentette
6. nap – 2023.08.06. Megtett távolság 105,57 km
Éjszaka komoly vihar érkezett a tenger felől. Dörgött, villámlott, csapkodta a védtelen sátrunkat rendesen, de szerencsére nagyobb bajunk nem történt. Reggel már napsütésben fogyasztottuk reggelinket Shëngjinben.
Brutális kontrasztok ezek: egyik pillanatban a végtelen kék tengert nézed, a tökéletes, sorba rendezett napernyőkkel a hibátlanul tiszta fövenyszőnyegen, a következőben a rühes kutyákat, ahogy épp fosztogatják az útmenti kukákat a pocsolyákkal borított mocskos, hepehupás, pocsolyákkal borított út mentén. Mint ahogy a sokemeletes luxusszállodákat elhagyva a mocsáron átvezető kis út igénytelen fabódékkal és azok egyszerű lakóival. Albánia két arca folyamatosan jelen volt mindenütt.
Shëngjin szebbik arca
Az üdülőváros után végleg búcsút intettünk az albán Adriának. 50 kilométer maradt még az országból, melynek első felét egy néptelen mellékúton, a második felét viszont újra egy eszméletlenül forgalmas főúton teljesítettük.
Az ember azt várná, hogy nyugati irányba haladva, közeledünk a civilizációhoz, elvégre a nyugati turisták hada is innen érkezik meg az országba. Albániában viszont fordítva mennek a dolgok. A keleti országrész széles, tükörsima útjai után itt, ahol tényleg van forgalom semmilyen infrastruktúra nincs. Elképzeljük a szerencsétlen autósokat, akik Németországból, Hollandiából vezettek idáig, mekkora csalódás lehet nekik ez a gyökkettes tempó a fővárosig.
Még tettünk egy rövid kört Shkodra városában is, bár ne tettük volna. A város lepusztult, tele van fura alakokkal, koldusokkal, kéregető kisgyerekekkel, szabályosan rosszul éreztük benne magunkat. Mindazt a nyomort és ázsiai körülményeket, amelyeket előzetesen gondolunk Albániáról, megkaphatjuk ebben az egy városban.
Ez a híd Shkodra nyomornegyedébe vitt át minket, nem sokat időztünk ezen a helyen
Közvetlenül a határállomás előtt álltunk meg sziesztázni. Találtunk ingyen wifit is, így végre tudtunk az otthoniakkal beszélni. Érdekes volt ez a pár nap, mert Tiranáig semmi bajunk nem volt Albániával, a fővárostól a határig tartó szakasz pedig legszívesebben elfelednénk.
Délután már Montenegró fogadott minket a maga nyugodt, hegyes valóságával. Mire elértük az országot, Peti már tudta mire számíthat. Montenegrónak ugyanis nem a forgalmas tengerparti, hanem a végtelenül nyugodt és vadregényes hegyi arcát akartam láttatni. Így már az első öt kilométeren elhagytuk az Ulcinjba és Barba vezető főutat, s nekiindultunk a Vidikovac-hágónak. Ez a 480 méteres vonulat választja el az Adria partvidékét a Shkodrai-tó víztükrétől. A Balkán legnagyobb tavának déli oldalán futó - túrakerékpározás szempontjából szinte tökéletes - egysávos útvonalhoz a 2007-es montenegrói túránk alkalmával már volt szerencsém. Ma délután azonban - a vonulat felől érkező sötét felhők és és a lemenő Nap sugarainak kombinációja - egészen különös hangulatot kölcsönzött ennek az egyébként is varázslatos vidéknek.
A Shkodrai-tó jó 300 méteres magasságból tárult elénk
"De hol fogunk itt táborozni?" - merült fel bennünk a kérdés, miközben már jó ideje kanyarogtunk a meredek oldalba vájt, forgalmatlan utunkon. Az fel sem merült bennünk, hogy hosszas gurulás után leereszkedjünk a tó partvidékére, valamelyik kínálkozó földúton, hiszen tudtunk, hogy holnap enélkül is combos nap vár ránk. A Livari kilátó mellett egy apró kempinget találtunk, kedves tulajdonossal és néhány hasonszőrű túrabringás arccal, de mikor megtudtuk, hogy 20 euróba kerülne a szállás kettőnknek, gyorsan odébbálltunk. Végül Donji Murici falu felett egy csapásra megoldódott minden gondunk. Az út mellett egy ciszternát, s kevéssel alatta egy viszonylag sík, füves placcot találtunk, így egész este gyönyörködhettünk a sátrunkból a sötétségbe boruló, apró szigetekkel tarkított Shkodrai-tóban.
Tökéletes és ingyen van. Az eddigi leglátványosabb táborhelyünk a túrán (ekkor még nem tudtuk, hogy ez csak holnapig marad érvényben).
7. nap – 2023.08.07. Megtett távolság 93,33 km
Túránk hetedik napján sajnos visszatért a mediterrán ciklon, s már reggel is szomorú esős időben kezdtük meg az a felettébb dombos szakaszt, ami Virpazarig és a reggeliig várt ránk. Locsogott az eső, miközben a bolt előterének árnyékából figyeltük, hogy a shkodrai csónakozást kínáló cégek hiába várakoznak a kuncsaftokra. Mindenki reménykedett a jobb időben!
"A mai nap lesz a túra királyszakasza" - osztottam meg Petivel ezt a jelentéktelennek tűnő, de mégis fontos információt. Innen ugyanis Rijeka Crnojevicáig még egy hosszú kaptató vár ránk, majd 700 méter szintemelkedéssel a lábunkban szinte tengerszintről indulunk majd neki a Lovcén majdnem 1600-a s magaslatának. 80 kilométeren így majdnem 2500 méter szintemelkedés vár majd ránk ezen a szép esős napon. Feltéve, ha a viharok "megengedik", hogy egyáltalán nekiindulhassunk a délutáni hegyes szakasznak.
Rijeka Crnojevica előtt stabilizálódott egy kicsit az idő, még a napocska is kisütött, ahogy kanyarogtunk a roppant változatos zöld vadonban. Crnojevica 2007-ben még egy eldugott kis falucska volt, mára már egy felkapott turistaparadicsom lett. Itt is legalább öt cég hajói sorakoznak az öreg híd mellett készen arra, hogy kalandvágyó utasaikat kivigyék a lomhán kanyargó folyón a Shkodrai tóra. Csodálatos szeglete ez ennek az apró, de természeti kincsekben bővelkedő országnak.
Sajnos az utóbbi 15 évben a tömegturizmus szele nemcsak a tengerpartot, hanem ezeket a korábban szinte ismeretlen gyöngyszemeket is utolérte. Áldom a sorsot, hogy én még a maga természetes szépségében körbejárhattam Montenegrót a kétezres évek elején.
Rijeka Crnojevica öreg hídja a turistahajók garmadájával
Rövid pihenő után nem maradt más feladat, ki kellett kapaszkodnunk a szűk folyóvölgyből, első körben a nagyjából 700 méteren található Cetinje városáig. Megrekedt a fullasztó, párás meleg a zöld színben pompázó meredek vonulatok között. Érdekes, hogy amíg Horvátországra és Albániára inkább kopottas, sárgás - igazi mediterrán - hegyoldalak jellemzőek, addig itt Montenegróban még a nyár derekán is a zöld szín az úr.
Éhesen, szomjasan értük el a helyi kis Voli marketet. Ami az árszínvonalat illeti, Montenegró sokkal barátságosabb ország, mint szomszédai, így nem volt akadálya a kiadós ebédnek. Kora délután újabb esőzóna ért utol minket. Rövid idő alatt brutális mennyiségű csapadék zúdult a városra. S, habár utána újra előbújt a napocska, elég sok kétellyel tekintettem fel a Lovcén-hegy felhőkoszorúba burkolózó magaslatára. Végül egy kis wifi segítségével csak sikerült meghozni a nagy döntést: nem kerüljük ki a hegyet, megbirkózunk vele.
Nekivágtunk a hosszas szerpentinnek, a hegyoldalban még mindenhol csobogott lefelé az ár, de az egyre kékülő égbolt jó előjel volt. Mire az erdőhatárra értünk már stabilan jó idő fogadott, s hívogatóan magasodtak fölénk a korpár hegycsúcsok. Ez a szakasz kimaradt a 2007-es Montenegró körtúrából (már akkor éreztem, hogy hiba volt kihagyni), de 2014-ben a Podgorica maratonról hazafelé tartva könnyű versenybicajokkal jutottunk fel ide, de csomagos túrabringával a mai volt az első és eddig egyetlen kísérlet. Ami Petit illeti egy pillanatig nem volt gond, nagyon jó tempóban gyűrtük magunk alá a kilométereket.
A késő délutáni órákban érkeztünk meg az 1657 méteres Jezerski-hegy alatt található kis parkolóba. Innen hosszú lépcsősor indul a hegy gyomrán át Njegosi mauzóleumáig. A misztikus kinézetű építmény különös történettel rendelkezik. II. Petar Petrović-Njegoš 1813 és 1851 között élt. Ő volt a leghíresebb montenegrói költő, filozófus, Montenegró püspöke. Még életében egy kis kápolnát épített a Jezerski hegy tetejére. Kívánsága az volt, hogy a saját kápolnájába temessék el. Bár a világháború idején a kápolnát egy találat megsemmisítette, mára újjáépítették, s azóta is erről a szép magas csúcsról "néz le" erre a csodálatos országra.
Páratlan kilátás nyílik ugyanis a hegyről. Alattunk mélyen Cetinje házai piroslanak, másutt mindenhol zöld vonulatok uralják a látóhatárt. Viszont az Adriai-tenger és a Shkodrai-tó innen nem látszik, s még az alattunk mélyen elterülő Kotori-öböl is a sziklák szorításában vár arra, hogy megpillanthassuk.
A mauzóleum egyszerű épülete a Lovcén tetején
Már épp megkezdtük volna a gurulást az alkonyi fényekbe boruló hűvös hegyek között, mikor egy ismerős arc köszöntött ránk. Peti egyik osztálytársának családja épp itt nyaralt a Kotori-öböl partvidékén, s valamilyen különös véletlen folytán ők is ezt az esti időpontot választották a látogatásra. Hát sok esély nem volt rá, hogy a szünidő közepén, ilyen távol az otthontól összefusson a két srác, épp ezért nagyon megörültek egymásnak.
Bátran engedtük a bringákat a hibátlan, nemrég felújított tüköraszfalton, így rohamléptekben közeledtünk a Kotori-öböl partvidékéhez. De pontosan tudtam, az nem jó nekünk, ha most nagyon lemegyünk, hisz nagyon felkapott és forgalmas vidéke ez az országnak, ott lent biztos nem találunk majd nyugodt szálláshelyet. De azt nem gondoltuk, hogy ekkora szerencsénk lesz.
Nagyjából 900 méteres magasságban, egy apró sziklapárkányra lettem figyelmes, melyet az út egy alagúttal került el. Felfedeztem egy apró ösvényt is, ezen keresztül sikerült felszerelésünket és bringáinkat odajuttatni és a közeli forrás vizéből pedig főzhettünk és meg is tudtunk fürödni. Eszméletlen látványos volt, így majdnem egy kilométeres magasságban, közvetlenül Kotor városa felett sátrazni.
A túra leglátványosabb táborhelye magasan a Kotori-öböl felett
Nem győztünk betelni a látvánnyal. Hosszasan figyeltük, hogy a hatalmas szállodahajó hogy hagyja maga mögött a szűk szorosokat, miközben a városok fényei sorra gyúltak fel alattunk a norvég fjordokat megszégyenítő tengeri folyosó rendszer mentén.
8. nap – 2023.08.08. Megtett távolság 86,4 km
A tegnapi nappal a túra nehezét magunk mögött tudtuk. A nyolcadik napra már csak egy hosszú, nagyjából húsz kilométeres szerpentines ereszkedés, és egy könnyű, de forgalmas öböl menti szakasz maradt. Kotorban találtunk egy jó pékséget, s ismét tapasztalhattuk, hogy a montenegrói péksütemények párjukat ritkítják. A városban már mindketten jártunk korábban, de egy gyors városnézést azért tettünk a várfalakkal körülvett, zsúfolt óvárosban. A kora délutánt egy strandon töltöttük pihenéssel, fürdéssel. A napokban leesett tekintélyes mennyiségű eső nem keveredett össze rendesen a sós tengervízzel, így az öböl felszínén lévő 4-5 cm édesvíz hideg, az alatta lévő sós tengervíz viszont meleg volt. Utoljára Erdélyben a Mogyorósi-tóban fürödtem hasonló körülmények között. Érdekes élmény.
Az utolsó kilométereket a Kotori-öbölben Herceg Novi forgalmas sétányán tettük meg
Az esti órákban egy kiadós vásárlás és fagyizás után hagytuk magunk mögött a Kotori-öböl végül már túl intenzív, zsúfolt és forgalmas üdülőparadicsomait, s a hosszú kocsisort megelőzve pillanatok alatt átjutottunk Horvátországba. Kicsit aggódtam a táborhely miatt, de végül nem lett gond, szuper helyet sikerült találnunk a Konavocica-folyó mentén egy horgászhelyen. Saját asztalunk volt, s jót csobbantunk a folyó kristálytiszta vizében.
9. nap – 2023.08.09. Megtett távolság 73,37 km
Reggel jó hangulatban indultunk el Dubrovnik felé, mely már alig 40 km távolságban volt táborhelyünktől. Útközben megálltunk a reptérnél, remélve, hogy minap érkeztek ide túrabringások, s talán hátrahagyták a dobozaikat. Az utóbbi években egyre nehezebb feladat beszerezni ezeket a bringaszállításra alkalmas dobozokat, nagyon sok kerékpárbolt már meglátta az üzletet a lehetőségben, s nem adják oda ingyen, baráti alapon dobozaikat, mint korábban. Ráadásul nem is keveset 6-10 ezer forintot kérnek dobozonként. Dubrovnik viszonylag kicsi város, mindössze két bringabolt van, tudtam hogy könnyen bajba kerülhetünk, ha nem sikerül találnunk dobozokat.
Sajna kint a reptéren nem találtunk semmit, így folytattuk utunkat a városba a dombos és forgalmas főúton. Most harmadszor érkeztem a dalmát városba, de mindig ezt tapasztaltam: amilyen szép, pont olyan zsúfolt és forgalmas ez az erődváros.
Sajnos beigazolódott a félelmem, az egyik bringaboltban nem kaptunk dobozokat, a másikban borsos áron kínálták őket. Az Intersportban tettem még egy próbát, ott kaptunk két kis, gyerekkerékpár méretű dobozt. Ha ló nincs, jó lesz a szamár is, gondoltam. Ám most jött csak az igazi feketeleves, ki kell lavíroznunk az innen 20 kilométerre található légikikötőbe egy szűk, dombos, kétsávos, és eszméletlenül forgalmas főúton. Azt előre tudtuk, hogy az autósok ma nem fognak szeretni minket.
Dubrovnik a város előtti domb tetejéről
Peti most járt először a városban, így persze nem maradhatott ki a városnézés sem. Amíg végigjárta az óvárost, én a bringákra vigyáztam, esélytelen lett volna másképp megoldani. Visszafelé még csobbantunk egyet a kellemesen meleg tengerben, s a késő délutáni órákban érkeztünk vissza a reptérre. Neki is láttunk a csomagolásnak, ám ekkor láttam, hogy az egyik beugróban mégis lapul itt két nagyobb méretű doboz. "Hát ezért küzdöttünk egész nap?" - szakadt ki belőlem a megkönnyebbült sóhaj. De jó lett volna, ha már reggel sikerül egy kicsit jobban körülnézni!
Este fél 9-kor indult gépünk, s bő egy órai repülés után landoltunk Bécsben. Gyorsan összedobtuk a gépeket, s még egy jó órát tekertünk a schwechat-i éjszakában, mire sikerült nyugodt táborhelyre lelnünk. A száraz mediterrán éjszakák után, igazi párás, hűvös éjszaka fogadott a Duna mentén.
10. nap – 2023.08.10. Megtett távolság 51,88 km
Kora reggel indulva jó tempóban sikerült magunk mögött hagynunk Ausztriát, majd egy rövid szlovákiai tartózkodás után meg is érkeztünk Rajkára.
Innen vonattal utaztunk tovább Győrig. Peti Pápa, én pedig Budapest irányába folytattam az utamat.