Az esti járattal jutottunk el Korfu repülőterére. Már sötétedett mire végeztünk a bringák összeszerelésével.
Amit a túráról tudni érdemes
Az idei túra kezdő és végpontját a repülőjegyek ára határozta meg. Tavasszal nagyon magas árak voltak, így egészen nyár elejéig ki kellett várnunk, hogy végre meg tudjuk tervezni az útvonalat. Végül nagyon jól sikerült belőni a rendelkezésre álló tíz nap függvényében: volt benne egy kis görög sziget (még soha nem jártam Korfun előtte), volt benne sok-sok Albánia és Montenegró, s a végén még Dubrovnik méltán híres városába is ellátogathattunk.
Petinek ez volt az első "felnőtt" túrája, itt már napi 100 km körüli távolságok, és igazi magashegyi hágók vártak rá, a térségre jellemző meleg időjárással, mely Montenegróban sajnos esősbe csapott át. De tudta élvezni a tengeri fürdőzéséket csakúgy mint a dombokat, a kihalt albán falucskákat és a forgalmas nagyvárosokat.
Jókat beszélgettünk, szuflakiztunk útközben, miközben átküzdöttük magunkat ezen a két csodálatos országon. Albániában Beratot, Tiranát és Sengjint, Montenegróban pedig a Skodrai-tavat, a Crnojevica-folyót, a Njegosi mauzóleumot és a Kotori-öblöt tekinettük meg.
A túra adatai:
- Indulás: 2023.07.31
- Érkezés: 2023.08.19
- Időtartam: 10 nap + 1 este utazás
- Teljesített táv: 925,2 km
0. nap – 2023.07.31.
Az esti járattal jutottunk el Korfu repülőterére. Már sötétedett mire végeztünk a bringák összeszerelésével. Nagyon élt még a sziget, mikor a bringákra pattantunk és beletekertünk a mediterrán éjszakába. Az úton mindenhol autósok, motorosok, az éttermek csordultig telve emberekkel, egyszóval igazi görög feeling fogadott. Régen jártam már ebben az országban, jó volt ez újra átélni.
Gyorsan lekanyarodtunk a főútról, s immár teljes sötétségben, egysávos utakon kanyarogtunk a hegyek között. A kivilágított házakból néhol a bulizás és a görög zene hangjai áradtak, másutt csak a tücskök ciripeltek. Nagy nehezen végül sikerült sátorhelyet találnunk a fülledt nyári estén, s nyugovóra tértünk az esőponyva nélkül felállított sátrunkban.
1. nap – 2023.08.01. Megtett távolság: 83,73 km
Reggeli kelést követően déli partvidék irányába folytattuk az utunkat. Korfu a hetedik legnagyobb görög sziget eddig mindenben megfelelt eddigi tapasztalataimnak. Egyszerre volt élénk és bulizós, ugyanakkor végtelenül nyugodt.
Bár Krétával ellentétben nincsenek igazi magashegységei, a vonulatai, különösen a déli partvidéken szinte függőlegesen szakadnak bele a Jón-tenger vizébe. Középen pedig egy sárgálló, tökéletesen sík alföld foglalt helyet.
Első utunk Ermonesbe vezetett. A kis üdülőfalu is hozta mindazt, amit vártam tőle. Kicsit ütött-kopott, régies szállodák sorakoztak a kavicsos öböl partján. Ha az épített infrasruktúrát nézzük olyan érzése van az embernek, mintha a Balaton partján lenne, ám a tenger - mint Görögországban mindenhol - itt is hibátlan. Kristálytiszta kék víz, sziklák.
Ermones reggeli nyugalomban
Túl korán volt még, nem volt kedvünk fürödni, ehelyett elmajszoltuk a tegnapi péksüteményeink maradékait, majd a továbbindulás mellett döntöttünk. Célunk Palaiokastrisa méltán népszerű üdülőhelye volt.
Útközben szerencsére találtunk egy kis boltot is, így pótolni tudtuk a folyadékot, mert - bár még alig múlt el 9 óra - már vattát köptünk a kiszáradástól. Mire újfent elértük a partot, már felébredtek a nyaralók, így az üdülőhely szűk utcácskáit ellepték az autósok és a sziklás, apró strandokra igyekvő gumimatracos-napernyős pirosra sült, vagy éppen még hófehér emberkék.
Mi is kerestünk magunnak egy szimpatikus strandot és végre megmártóztunk a Jón-tenger selymes vizében, mely a kánikula ellenére kellemesen hűvös volt. Peti elment a sziklák közé bóklászni én pedig felmentem egy kis apátsághoz, ahonnan csodás kilátás nyílt a környező öblökre. Nem véletlenül mondják ezt a kimondhatatlan nevű helyet Korfu egyik legszebb vidékének.
Palaiokastrisa - Korfu egyik gyöngyszeme
Kora délután a legnagyobb melegben várt ránk a feladat, hogy visszatekerjünk a sziget fővárosába, hiszen délután ötkor már a kompon kellett ülnünk, nem késlekedhettünk. A rekkenő hőség ellenére magabiztosan hagytuk magunk mögött a nagyjából 25 kilométeres, dombos útszakaszt, s a megérkezést a Lidl-ben egy fagyival ünnepeltük meg. Maradt még egy kis időnk a fővárosra is, bóklásztunk egyet szűk, mediterrán utcácskákban, Peti vett egy kis szuvenírt, majd nem volt mit tenni, kompra szálltunk, hogy magunk mögött hagyjuk a szigetet.
Búcsú Korfu szigetétől
Jó másfél órás tengeri út után Igumenica kopott kikötővárosában folytattuk a túrát, immár a görög szárazföldön. A város határában egy legalább hat kutyából álló falka támadott meg minket, nem kis riadalmat okozva. Főleg Petit érintette érzékenyen az eset, én már jobban hozzá vagyok szokva az ilyen szituációkhoz. Korábbi balkáni, törökországi és ázsiai bringatúráim során megtanultam kezelni az effajta helyzeteket.
Végre elfogytak az épületek és igazi mediterrán vidéken haladtunk tovább aranysárga dombok között a lenyugvó nap fényében. Egyetlen furcsaság volt csupán ezen az úton: az albán határt semmilyen tábla nem jelezte.
A határ menti kis görög falvakból már nyugalom áradt, annak ellenére, hogy fiatalok, öregek az utcán voltak. Belegondoltam, hogy itt délen mennyire más ez még, mint például Nyugat-Európában, vagy akár nálunk otthon Magyarországon. Itt még nem az internet köti össze az embereket egymással, s a fiatalok sem a számítógép képernyőjén keresztül próbálják felfedezni a nagyvilágot.
Egy szuper kis helyet néztem ki estére, az egyik legészakibb görög strandot Strovili kavicsos partszakaszát. A Nap korongja már majdnem belebukott a Jón-tenger vizébe, mire megérkeztünk. Már a lejáratnál nagy tábla figyelmeztetett a kempingezés tilalmára, ennek ellenére a part mögötti füves területen több lakóautós és sátras tanyázott. Nekünk sem kellett több, bevetettük magunkat közéjük, majd még egy utolsót csobbantunk, s nyugovóra tértünk a kellemesen enyhe mediterrán éjszakában.
2. nap – 2023.08.02. Megtett távolság 104,52 km
Mediterrán szokás szerint kora reggel kipattantunk a sátrunkból. A nap még a keleti hegyek takarásában volt, de fénysugarai már végigpásztázták a szemközt emelkedő Korfu-szigetét. Tudtuk, hogy hamarosan ránk is ez a sors vár, így kihasználtuk az utolsó árnyékos órát. Enyhén emelkedett az út az albán határig, ahol meglepően gyorsan bejutottunk az országba.
Albániáról sokakban rengeteg tévhit él. Nos el kell oszlatnom a kétségeket: "Európa Indiája" nem létezik már. Helyette egy természeti csodákban bővelkedő, dinamikusan fejlődő országról van szó, mely már legalább tíz éve beszállt a turizmus bizniszbe, s ehhez mérten fejleszti tengerparti üdülővárosait. A határra vezető út is ezt támasztotta alá, így vígan suhantak a bringáink a néptelen tükörsima aszfalton, melyhez hasonlót otthon, Magyarországon csak igen ritka esetben tapasztalhattunk.
Albán leket sajnos sem a határon, sem pedig az első falvakban nem tudtunk váltani, a kis boltokban viszont nem lehetett kártyával fizetni, így egyre jobban kiszáradtunk az izzasztó emelkedőkön. Egy mecset előtt reggeliztünk, de nehezen csúsztak a falatok, így azt javasoltam, próbáljunk minél közelebb kerülni Saranda városához, ahol újra biztonságban lehetünk.
Előtte azonban át kellett kelnünk a Butrint Nemzeti Park mocsaras torkolatvidékén, ahol egy sós vizű lagúna találkozik a nyílt tengerrel. Ez a vidék rengeteg madár otthona. 2007-ben a Nyugat-Balkán túránkon Diával már jártunk ezen az útvonalon, de az idő megállt itt, Albánia déli vidékén, még mindig ugyanaz a rozzant komp jár át a lagúnát a tengerrel összekötő folyószakaszon.
A Butrint Nemzeti Park madártávlatból háttérben Korfu szigetével
Az újabb combos emelkedő már egyikünknek sem esett igazán jól, de szerencsére a másik oldalon már ott figyelt Ksamil, melyről gyorsan kiderült, hogy egy igazi forgalmas üdülővároska eszméletlen sok emberrel. A néptelen utak egy csapásra megteltek rozzant, Németországból valószínűleg ajándékba kapott buszokkal (ezek teljesítették a menetrend szerinti járatokat Saranda és Ksamil között), valamint rengeteg régi Mercedesel (ezek voltak a taxik).
Végre váltottunk pénzt magunknak, de itt már lehetett kártyával is fizetni, s pótoltuk égető folyadékhiányunkat. Már az első vásárlás alkalmával tapasztaltuk, hogy Albánia sajnos nem tartozik az olcsó országok közé. Kicsit az a helyzet még, mint a kétezres évek elején Horvátországban. Nincsenek igazi szupermarketek, sok-sok kis üzlet van helyettük, melyek - kihasználva a diszkont láncok hiányát - jóval magasabb árszínvonalon kínálják portékáikat. Sokan úgy gondolják, hogy minél szegényebb egy ország, annál olcsóbb. Hát ez a mítosz is megdőlt ma.
Még egy domb választott el minket Saranda városától, ahová már nem sokkal dél előtt sikerült begurulnunk. Peti elfelejtett sapkát hozni, ezért nyakamba vettem a várost, amíg ő pihent és sikerült neki egy jó kis albán sapit szereznem, majd közös fürdőzéssel búcsúztunk el tengerparttól. Albánia északi részén található Shengjin városáig ugyanis nem fogunk már találkozni vele utunk során.
Saranda üdülővárosa és Peti az új sapkájában
Még 2017-ben Albánia tengerparti szakaszán kerekeztünk végig a fővárosig. Szép volt, főleg a Llogara-hágó, mely a parttól több mint ezer méteres magasságba emelkedik, de ugyanakkor néhol nagyon forgalmas és zsúfolt is. Idén úgy döntöttünk Petivel, hogy inkább az ország belső vidékére koncentrálunk. Sokkal jobban érzem magam a néptelen, hegyek között kanyargó apró utakon, mintha zsúfolt üdülővárosokban kell átverekednem magam, s szívesebben mutattam meg Albánia kevésbé ismert arcát fiamnak is.
Így délután, a legnagyobb hőségben egy kőkemény, 10% feletti emelkedőn kapaszkodtunk ki a zsongó üdülővárosból. Ahogy átbuktunk a parti vonulaton, végre megszűnt a büdös és a forgalom, eltűntek a szabálytalankodó autósok, s egy hibátlan minőségű, de minimális forgalmú úton bevetettük magunkat abba a világba, ahol igazán otthon éreztem magam.
Albánia kevésbé ismert arca
Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy Albániát azért nem hálózzák be keresztül kasul a fenti képen látható, széles leállósávval rendelkező, hibátlan minőségű főutak. Bár van néhány frissen felújított szakaszuk, a hegyi utak többsége a mai napig vagy földút, vagy pedig szinte vállalhatatlan minőségű, töredezett aszfaltos förtelem. Útvonaltervezésnél érdemes nagyon észnél lennünk és odafigyelnünk, ha nem akarunk olyan meglepetéseket, melyben 2017-ben is volt részem, amikor egy másodrendű főútnak jelzett szakaszon egyik pillanatról a másikra teljesen eltűnt az aszfalt, s még tolni is alig bírtuk rajta megpakolt kerékpárjainkat. Idén már nem követtem el ezt a hibát a tervezésnél..
Szerencsére hátszelünk volt, így sokkal könnyebb volt elviselni a hegyek lábáig futó viszonylag sík szakaszt. Fushë Vërri faluban pihentünk, majd nekiláttunk az első igazi hágónknak. Ami az albán hágóépítési szokásokat, ők nem igazán passzolnak bele a balkáni országok sorába ilyen tekintetben. Romániában például nem nagyon találkozhatunk 8%-nál meredekebb dombokkal, mert amikor az utak épültek, a teherautók nem voltak képesek meredekebb szakaszokon felmenni. Máig emlékszem 1999-ben a Roman márkajú teherautók hosszú-hosszú sorára, melyek felforrt vízzel vesztegeltek a Hargitára vezető hágóút mentén.
Albánia ilyen szempontból már nyugati stílusú ország, ők Ausztriához hasonlóan nem rettennek meg a 12-14%-os emelkedőtől sem, ha a helyzet úgy kívánja. Nem kis feladatot adva ezzel nekünk, megpakolt túrakerékpárosoknak. Peti javára legyen mondva, derekasan állta a sarat ebben az embertelen hőségben.
Magára az 1174 méter magas Skarficës-hágóra már nem kellett teljesen feljutnunk, ugyanis 2022-ben átadott 1300 méter hosszú, a svájciakat is megszégyenítő minőségű alagút nagyjából 850 méteren átbújik alatta. A hegy északi oldala már árnyékban volt, így élményszámba ment az ereszkedés a hibátlan, széles tüköraszfalton. Egy forrásnál frissítettünk, majd leérve a Drnino-folyó mellé szépen ránk is esteledett. Egy szép nagy legelőn állítottuk fel sátrunkat, s figyeltük a hazafelé tartó birkanyájakat, majd a felgyúló csillagok első fényeit a hatalmas hegyekkel övezett tágas völgyben.
3. nap – 2023.08.03. Megtett távolság 106,31 km
A mai reggel is eléggé problémás volt a reggeli beszerzése. Tepelena városa a környék legnagyobb települése, de még így sem ért meg egy normális boltra. Csupán akkora marketeket találtunk, melyekben megfordulni is alig lehet, az áruk pedig ezzel fordítottan a csillagos eget súrolja. Be kell érnünk egy szerény reggelivel, s azzal a tudattal, hogy hiába jöttünk el a turisztikailag frekventált tengerparttól, Albánia ettől még mindig drága ország.
A délelőtt során aztán becsülettel toljuk a kilométereket északi irányba az SH4-es főút hibátlan aszfaltján a Drino-folyó völgyében. Széles, biztonságos, kis forgalmú az útvonal, de ugyanakkor nem is túl izgalmas. Szerencsére 40 km után Dames-nél elhagyjuk, s egy falatnyi hepehupás úton indulunk Ballsh felé. Ahogy búcsút intettünk a biztonságos folyóvölgynek, úgy Albánia igazi arca újra visszakacsint ránk: apró falvak sok-sok emberrel, piacozással, úton kóborló állatokkal és sok-sok magányos szamárral. "Részeg vagy" - üvöltünk rá poénból ezekre az állatokra, ismervén a régi nagy mondást. A következő 20 kilométer jó pár húzós kaptatót és csak néhány autóst hoz ami nem meglepő. Ennél sokkal jobban rácsodálkozunk az utat szegélyező megannyi ósdi, de működő olajkútra. Eddig nem volt tudomásom róla, hogy Albánia kőolajban gazdag ország lenne. De sajnos, ami a környezetvédelmet illeti, azzal vannak itt bajok rendesen. Mindenfelé bűzös nyersolajszag terjeng, s az egyik tó is koromfekete színű.
Az egyik húzós kaptató után aztán végre feltűnt előttünk Ballsh városa. Délután egy óra tájékán járt már az idő, s a rekkenő hőségben úgy döntöttünk, hogy keresünk magunknak valami árnyékos helyet. Meg is találtuk a padunkat a kisváros sétálóutcáján. Így a második albán napunkon már teljesen megszokott volt számunkra az a látvány, hogy a házak jó része nincsen befejezve. Néhol egy több emeletes épület csontváza emelkedik fölénk, de csak egy, vagy két emelet van beépítve. Rengeteg építés marad félkészen. Peti valami rendes ételre vágyott, így feltérképeztem neki a terepet, és találtunk egy jó szuvlakist. Ezt az alapvetően pálcikára felhúzott húsokból álló görög eredetű húsos étket, itt Albániában egy kicsit máshogy, az itthoni gyroshoz hasonlóan pitában, zöldségkörettel árulják. Kicsit Ázsiában éreztem magam, ugyanis amíg eddig folyamatosan panaszkodtam a drága élelmiszerárakra, addig az éttermi árak nagyon barátiak voltak. Peti rögtön be is termelt két adagot. Én pedig végre találtam egy valamire való marketet, mely talán az egyetlen megfizethető és színvonalas lánc az országban. Ráadásul az első hely, ahol elfogadták a bankkártyát is. Ezentúl, ha tehettük mindig Big Marketbe mentünk.
A félkész ház albán jellegzetesség
Délután úgy döntöttünk, hogy hallgatunk a telefonomra telepített maps.me alkalmazásra, mely eddig elég biztosan jelezte a burkolatlan utakat. Ezúttal viszont nem jött be a rövidítés, bár 15 kilométert faragtunk az eredeti tervhez képest, olyan eszméletlen dombos terepen haladtunk, hogy majdnem kiköptük a belünket. 15 % emelkedő, majd ugyanennyi lejtő folyamatosan a falatnyi, egysávos kanyargó útvonalon, s a végén még egy 4 kilométer földút is a legrosszabb fajtából. Pedig hányszor megmondtam már, hogy útvonalat, csak otthon tervezz, útközben ne törd a fejed rajta! Jó lenne, a végre már betartanám a saját szabályaimat!
Így jár, aki eltér a tervektől egy kis rövidítés reményében
Már a nyugati égbolton járt a Nap, mire sikerült visszakavarodnunk a széles főútra, s megfogadtuk, hogy több ilyen hülyeségbe nem megyünk bele. Az Osum-folyó partján találtunk táborhelyet, bár horgászok, pásztorok még az esti órákban is jártak-keltek, nem volt igazán nyugalmas hely. Ráadásul Berat folyója eléggé szennyezett is, nem esett jól benne a mosakodás sem. De nem volt mit tenni, egy fárasztó nap után a békák hangos kuruttyolása közepette próbáltuk álomra hajtani a fejünket.
4. nap – 2023.08.04. Megtett távolság 99.17 km
A kora reggel ismét bringáink nyergében köszöntött minket, célunk az alig 13 kilométerre lévő, méltán híres Berat városa volt. Ez egy oda-vissza szakasz volt (keleti irányból Albánia egyik gyöngyszemét csak földutakon lehet megközelíteni). Sok képet láttam már az "ezer ablakos városról", s már 2017-ben is sajnáltam, hogy anno nem tudtam belefűzni az útvonalba. Idén viszont Peti ragaszkodott hozzá, s én is nagyon kíváncsi voltam rá.
Berat városa megérte a kitérőt
Nagy elvárásokkal tettük meg az oda-vissza huszonhat kilométeres kitérő első szakaszát, de az ottomán műemléképületek helyett elsőre csak egy lepusztult szocreál városrész fogadott. Megreggeliztünk, majd megkerültük a várat, s végre elértük az UNESCO kulturális világörökségre joggal pályázó helyszínt is. A jellegzetes piros tetejű hófehér épületek harmonikusan nőttek fel az Osumi-folyó feletti sziklák oldalára. A domb tetejéről pedig egy ódon vár nézett le ránk. Végigtekertünk a sétálóutcán is, de az igazi élmény az volt, mikor lezártuk a bringákat és bekalandoztunk a kicsiny házak közötti macskaköves utcácskákba. Felkaptattunk egészen az ortodox Szent Mihály-templomig, mely már közvetlenül a vár alól néz le a városra egy meredek sziklapárkányról. A Nap már felforrósította körülöttünk a sziklákat, dőlt rólunk az izzadtság, ahogy kapaszkodtunk felfelé a meredek lépcsőkön, de a kilátás minden megszenvedett métert megért. Berat varázsa innen fentről volt igazán érzékelhető. Visszatérve átsétáltunk még folyó túlsó felére, hogy onnan mégjobb képet kapjunk a várról és az alatta elterülő sok-sok fehérre meszelt házikóról, majd egy ódon kőhídon (Gorica-híd) visszatértünk és folytattuk az utunkat nyugati irányban azzal a tudattal, hogy tényleg megérte ez az egész délelőttöt magában foglaló kitérő.
Nem csak kívülről, hanem belülről is rendezett
Berat városa után gyorsan tudatosult bennünk, hogy az ország keleti részére jellemző vad és néptelen hegyek és folyóvölgyek után szép lassan elérjük a középső laposabb és sűrűbben lakott vidékeit. A laposabb vidéken ugrásszerűen megnőtt a népsűrűség, sok szegényes kis falun és városon vezetett át az utunk, s a forgalom is egyre nagyobb lett. Kucova különlegessége az volt, hogy egy hatalmas kohó épült a város kellős közepére, s – bár úgy néz ki, hogy ma már nem használják – mégsem bontották el, jelenleg egy zöld park és egy játszótér van a közvetlen környezetében. Apró, dimbes-dombos utakon haladtunk a nap további részében s Cërrik városának főterén sziesztáztunk. Délután még átvergődtünk magunka a forgalmas Elbasanon, Albánia negyedik legnépesebb városán, s egy jó kis szuvlakival készítettük fel magunkat a ránk váró megpróbáltatásokra. Elbasan és Tirana között ugyanis egy magas hegylánc húzódik a nyolcszáz méter magas Krabba-hágóval. Szerencsénkre autópálya is épült a két város közé, így mi békében kaptathattunk fel a szinte teljesen forgalmatlan hágóútra.
Mindketten nagyon élveztük az esti hágómászást
Igazi kanyargós, látványos útvonalat hozott a mászás, a meleg ellenére élveztük minden méterét, s végre egymás mellett haladva jókat beszélgettünk. A hágó mellett egy kis étteremnél ért minket utol az este, a kútból vizet tudtunk vételezni, így megfürödtünk és elkészítettük a vacsoránkat. Egy kihalt épület mellett állítottuk fel a sátrunkat, mely eltakart minket a többi lakóépülettől. Meglepő módon volt áram a konnektorban, így fel tudtuk tölteni eszközeinket. Mozgalmas, szép nap volt a mai.