A Zarka-folyó szűk völgyében

2024. április 3. este 8 óra tájékán

Csak egy apró lángcsóva világítja meg a feneketlen sötétséget körülöttünk. Jobbról-balról meredek vonulatok emelkednek fölénk, mellőlünk halk csobogás hallatszik, ahogy a kis folyó utat tör magának a Holt-tenger medencéjének irányába. Elkészült utolsó instant ételünk, melyet Peti ezután a kőkemény nap után nagy örömmel fogad. Én még egy kicsit élvezem a virágillatot, s azt a végtelen nyugalmat, ami ebből a varázslatos helyből árad felénk.

Szemmel még nem láthattam, hiszen jóval a sötétség beköszönte után tűzforró felnikkel érkeztünk meg ide, a nálunk 1200 méterrel magasabban fekvő As-Salt városából. A kanyargó, hepehupás aszfaltcsík eszméletlen meredekséggel zuhant le velünk ide, mínusz 100 méterre a fennsík hűvös pereméről. Csak elképzelni tudom magunk mellett csörgedező folyócskát, az első igazi folyóvizet, melyet Jordániában láthattunk, s a körülötte elterülő tücsökciripeléstől hangulatos, virágos rétet. Az utolsó biztonságos táborhelyünket.

Reggel a szokásosnál korábban indultunk útnak. Tudtuk, hogy a mai nap első felét, több mint 60 kilométert végig a Holt-tenger partvidékén, sivatagos környezetben tesszük meg. De az is nyilvánvaló volt, hogy a fölénk magasodó sziklák még órákig árnyékot tartanak a keletről, a Jordán-fennsík irányából bombázó napsugaraknak, s ezt mindenképp ki szerettük volna használni. Csakúgy, mint Izraelben, Jordániában is dombos a Föld legmélyebb tava mellett vezető út. Néha messze elhagytuk a partot, szinte az egész 50 kilométer hosszú és 15 kilométer széles vízfelületet beláthattuk. Szememmel kerestem a szemközt emelkedő Masszada erődöt, de a látási viszonyok tegnap óta sem javultak, így csak a kontúrjai emelkedtek ki az izraeli hegyvonulatoknak. Jól tudtuk, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk fürödni a Holt-tengerben, először édesvizet kell vételeznünk. Ám ez korántsem tűnt egyszerű feladatnak. Nem csoda, hogy az a néhány „szabadstrand” mindegyike, ami az utunkba került, három dínárt kért a zuhanyzásért. Mi inkább a patakokat nézegettük. A Vadi Mujib folyójának torkolatát hatalmas kerítések védték halálfejes táblákkal, ide meg sem próbáltam lemászni, ám kevéssel odébb egy kis patakhoz sikerült lejutnom, s megtöltöttem a tíz literes flakonunkat. Már csak egy olyan helyet kellett találnunk, ahol meg tudjuk közelíteni a Holt tengert.

Jól tudtuk, hogy a tó északkeleti – a fővároshoz legközelebb eső – részén hotelek, s kiépített fürdőkomplexumok várják a nálunk sokkal vastagabb pénztárcájú fürdőzőket, így most már nincs sok esélyünk, de szerencsére hamar megtaláltuk, amit kerestünk: gy kis bolt mellett egy vastag cső segítségével zuhanyzó módjára másfél méter magasból ömlött egy kis patak vize, a másik oldalon pedig a parkoló mögött ösvények vezettek le a Holt-tenger partjára. Megreggeliztünk, átvedlettünk fürdőruhába, lezártuk a bringákat, értékeinket magunkhoz ragadtuk és így indultunk le a „tengerpartra”. Nagyon közelinek tűnt, de így is jó kis séta volt, mire végre elértük a vizet. Bár az útikönyv maximum húsz perces tartózkodást javasol a majdnem telített sóoldatban, annyira kellemes volt, hogy fél óra után sem nagyon akaródzott kijönni belőle. Ember közel s távol nem volt, csak miénk volt az egész „tenger”. Mit két uszály úgy lebegtünk, vitettük magunkat a széllel, majd szép komótosan visszaeveztünk a cuccainkhoz. Órákig el tudtunk volna lebegni a kellemesen meleg vízben, de a nap keményebb része még előttünk volt. Visszamásztunk a gépekhez, majd alaposan lezuhanyoztunk a meleg patakvízzel és immár verőfényes napsütésben, bőven harminc feletti hőmérsékleten újra az úton találtuk magunkat bringáink nyergében.

Lebegés a Holt-tengerben

Gyorsan magunk mögött hagytuk a tó partján emelkedő, nem túl ízléses, batár nagy szállodakomplexumokat, majd ismét ültetvények között vezetett az út a sivatagban. Vízkészletünk erősen fogyatkozott, így egyre inkább vártuk a völgy szélét határoló South Shouna városát, ahonnan egy bőséges ebéd és folyadékpótlás után indultunk neki az emelkedőnek.

A következő 27 kilométeren több mint 1250 méter szintemelkedés várt ránk, s ez ebben a pokoli melegben nem ígérkezett könnyen teljesíthető feladatnak. Soha nem felejtem el azt a morbid pillanatot, mikor az egyik kanyarban feltűnt a tengerszint magasságát jelző kőtábla. Ekkor már jó egy órája folyamatosan kapaszkodtunk felfelé. A völgy viszont a maga nemében csodás volt. Eleinte széles, kopár és sziklás volt, csupán a benne csordogáló patak mentén nőtt néhány fa és cserje. Később egyre zöldebb lett a táj. Megcsapott a narancsvirág jellegzetes illata, mely Mallorcát és Valencia környékét idézte elém, az út mellett hatalmas zöld ligetek tulajdonosai kínálták portékáikat az épp arra járó utazóknak. Az is feltűnt, hogy a völgyből folyamatosan érkeztek a megrakott teherautók, melyek a Holt-tenger kellemes klímájában megtermelt érett gyümölcsöket vitték fel a sűrűbben lakott, sokkal élhetőbb nagyvárosok irányába. Ez nálunk Európában szinte elképzelhetetlen, hogy természeti adottságainál fogva egy alig 30-40 kilométer távolságban lévő terület egy természetes „üvegház” módjára viselkedve télen-nyáron friss, ízletes gyümölcsökkel látja el a lakosságot, nem kell különféle mesterséges, kényszer érlelt növényeket fogyasztani. A mínusz 400 méteren található Holt-tenger mikroklímája így gondoskodik a fent élőkről.

Demotiváló pillanat - egy órás küdzelem után (még csak) tengerszinten

Ahogy fogytak a kilométerek egyre kellemesebb lett a hőmérséklet. Feljebb már olajfaligetek festették zöldre a tájat, s az esti órákban megérkeztünk a 3 dombhajlatra épült As-Salt ősi kereskedelmi városába, melynek városképét 2011-ben méltán vette fel az UNESCO a Világörökségek listájára. Szokásos esti hangulat fogadott minket: a mecsetek tornyára felszerelt hangszórókból bömbölt a müezzin, a sok-sok éhes ember pedig egytől-egyig megindult, hogy az egész napos éhezés után végre megtölthesse a bendőjét. Elmondani is nehéz, mekkora élet volt az utcákon, de ekkor még elképzelni sem tudtuk, hogy minden még mindig semmi Amman elképesztő belvárosához képest.

Időnk viszont fogytán volt, a Nap már az város egyik épületekkel „benőtt” domboldala mögül pillantott vissza ránk, így gyors bevásárlás után tovább kapaszkodtunk, hogy pár kilométerrel odébb egy esztelen száguldás végén megleljük a nyugodt éjszakai szálláshelyünket. Nem ment ez egykönnyen, mivel telefonunk GPS-e tegnap este óta teljesen megzavarodott. Mindkettőnk térképszoftvere Kairó külkerületében jelölte a tartózkodási helyünket. Nem tudom, hogy a tengerszint alatti magasság zavarta teljesen össze a mobilokat, vagy valami egészen más, de ma este újra elő kellett venni a „zsákból” a rég megszerzett rutint: csakúgy mint a „papírGPS”-ek hőskorában, most is fix pont nélkül kellett lenavigálnom a hegyről lefutó sok-sok jelöletlen apró úton. Attól rettegtem nehogy zsákutcába fussunk és vissza kelljen kapaszkodnunk a helyenként 15% feletti lejtőn.

De szerencsére megtaláltuk folyóvölgybe „lezuhanó” egyetlen szerpentint, s egyúttal nyugodt táborhelyre leltünk a Zarka-mentén. S miközben vacsoránkat fogyasztottuk, próbáltuk nem gondolni rá, hogy innen még holnap ki is kell kapaszkodni.

Ammán, Sweileh csomópont

2024. április 4. délután 3 óra környékén

Mint két apró porszem, olyannak érezhetjük magunkat a kétszer három sávos főút leállósávjában, miközben megállíthatatlanul dübörög mellettünk a forgalom. Ósdi teherautók, harminc-negyvenéves buszok öntik ki magukból a kormot szakadatlanul, temérdek gázolajat elégetve, ahogy velünk együtt felküzdötték magukat a Zarka-folyó völgyéből, ide, a jordánok hárommilliós fővárosának peremére. Huszonhat kilométernyi monoton emelkedés a hátunk mögött, de – bármennyire is kegyetlennek hangzik ez, ebben az embertelen hőségben – már látjuk az alagút végét. Tudjuk, hogy most jöttünk fel utoljára a fennsíkra.

Nem kellett sokat látnunk Ammánból, nagyjából tudni lehetett mire számíthatunk. Ez is egy tipikus ázsiai főváros. Szegényes, lepukkant külvárosokkal, melyet – az emelkedésnek köszönhetően – jobban szemrevételezhettük, mint amennyire szerettük volna. Majd egy csapásra eltűntek a romos házak, tisztábbak lettek az utcák és kecses üvegpaloták hasítottak az égbe. Ekkor már tudtuk, hogy közel járunk, még akkor is, ha papíron még mindig tizenhárom kilométerre található innen a centrum. Úthálózat tekintetében Budapest messze elbújhat mögötte. Az otthon kiemelkedőnek nevezhető Andrássy út áteresztőképessége itt minden átlagos hétköznapi délutánon megadná magát, s a mi „híres” BAH csomópontunk is olyan lenne az ammáni forgalomnak, mintha a Dunára akarnánk ráterelni a rotterdami kikötő hajóforgalmát. Itt egy átlagos csomópontban – olyanban mint ez a Sweileh – kétszer két sáv lemegy a föld alá, míg  a keresztező sávok felfutnak a felüljáróra. Szintben pedig egy bonyolult, többsávos körforgalomra hajazó rendszer irányítja el sok-sok füstölgő járműcsodát.

Eredetileg nem erre terveztem az útvonalat, ám az első nap tapasztalataiból bátorságot nyerve ma is úgy döntöttem, hogy nem kockáztatunk az egyébként roppant meredek, sok szintet tartalmazó külvárosi mellékutakkal. Szintből ma már így is kijutott nekünk bőven, alig hetven kilométer alatt már a kétezerhez közelítünk. Sem erőnk, sem pedig türelmünk nincs már a kitérőkre, inkább átfűzzük valahogy magunkat ezeken az eszméletlen csomópontokon. Hibázni nem lehet, mert visszafordulni nincs lehetőség, a szembejövő sávba pedig születni kell, másképp lehetetlenség átjutni az út túloldalára.

Szerencsére a nap még nem ilyen körülmények között kezdődött. A napocska ma is a hegyek mögött pihent, miután megkerestük a legkisebb fokozatot a bringán, s nekicsaptuk magunkat a Zarka-völgye átellenes oldalának. Jó jordán szokás szerint „laza” 12-15%-kal indított a mellékút, így hamar alánk került a szűk folyóvölgy, s csodásan zöld rétek között kacskaringóztunk fel a néptelen vidéken. Nyugatra eltekintve a távolban még felsejlett a Holt-tenger sivatagos árka, de előre tekintve igazi életteli vidék nyújtózott fel a meredek hegyoldalak hátára. A küzdelmes bringarugdosás ellenére jó hangulatban telt a délelőtt. Pillanatok alatt hatszáz méteren találtuk magunkat, innen aztán már nem emelkedtünk tovább, ehelyett eszméletlen hullámvasút vette kezdetét. Fékgyilkos lejtőkön, hajmeresztő kanyarokban, s  brutálisan meredek emelkedőkön gyakorolhattuk koordinációs képességeinket és a váltási technikák széles tárházát egészen Dzseras városáig.

20% feletti emelkedő - kikapaszkodunk a Zarka-folyó völgyéből

A szemiták alapított ókori Gerasza egykor virágzó kereskedelmi város volt köszönhetően a rajta áthaladó karavánutaknak. A római birodalom idején élte virágkorát, majd fokozatosan hanyatlott, s a 13. századra teljesen elnéptelenedett. Csak a 19. században fedezték fel újra, így az egykori Gerasza romjai kivételesen jó állapotban maradtak meg az utókornak. Jordan Pass-unk ide is érvényes volt, így nem kellett belépőt fizetni. Ezekkel az ókori romokkal korábban az volt a problémám, hogy nem igazán akart megelevenedni nekem a város. Sokszor azt éreztem, hogy nincs itt semmi látnivaló, csak sok-sok egymásra dobált kavics, ami ránk maradt ebből a dicső korból. Gerasza viszont egészen más volt. Szinte kétezer évet repültünk vissza az időben, ahogy végigsétáltunk a nyílegyenes sugárútján, megcsodáltuk Hadrianus diadalívét, s beültünk az északi színház kivételesen szépen megmaradt félköríves nézőterére egy jót falatozni. Visszafelé megcsodáltuk Artemisz és Zeusz templomának egész jó állapotban megmaradt boltozatát, s egy lelkes helyi fiatal srác jóvoltából néhány kivételesen jó képpel is gazdagodtunk némi borravaló fejében.

Dzseras romvárosa

Mindez jó is lett volna, ha itt van a nap vége, de hát nem. Ez még csak a kezdet volt. Itt az idő, hogy másodszor is leereszkedjünk a Zarka-völgyébe, északi irányból is bevegyük Jordánia fővárosát. Lefelé gurulva viccesen el is neveztem az útvonalunkat kétszer is kettévágó folyót „zárkának” lévén, hogy nem tudunk kiszabadulni belőle. De aztán szerencsére nem így történt, igaz, hogy ehhez jó sok piát magunkba kellett döntenünk ezen a nem túl hűvös délutánon.

Ammáni római színház

2024. április 4. este 9 óra környékén

 Mint két szöcske a hangyaboly kellős közepén, úgy kirívunk a főváros egyik frekventált helyén összegyűlt hatalmas esti tömegből. Pedig most felpakolt túrabringáink nélkül vettük be a belváros forgalmas utcácskáit, piacait és elképesztően gazdag bazársorát. Amíg a túra első napjaiban többnyire a sivatag üres arcába bámulhattunk, s nem értettük, hogy lehet Jordániának éppúgy tízmilliós lakossága, mint hazánknak, addig az utolsó napok azért bőven megadták a választ kérdésünkre. A Vörösmarty tér adventi forgatagának csúcsidőszakában sem láthatunk annyi embert Budapesten, mint ma este itt Ammánban.

Kőkemény nap áll mögöttünk, 87 km-t tekertünk 2000 méter feletti szinttel, így elég meggyötört állapotban érkeztünk meg szállásunkra, mely közvetlenül a belváros fölé magasodó dombok egyikéről tekintett le a városra. Egy órás pihenőt engedélyeztem, ezalatt kicsit összekaptuk magunkat, s még naplemente előtt megindultunk az elképesztően meredek utcácskákon, lépcsőkön a város szívébe. Ammán forgataga rögtön magával ragadott minket. Nehéz leírni azokat az impulzusokat, illatokat, hangokat, érzéseket, melyeket egy ilyen intenzív, lüktető, szokatlan élmény adhat, néha még azt sem tudtuk, hogy merre kapjuk a fejünket. Néha nehéz volt szabadulni a felettébb rámenős arab kereskedők vonzáskörzetéből, s ugyanúgy izgalmas volt átjutni egy autókkal zsúfolt hatsávos főút túlsó oldalára.

Felsétáltunk a Citadellához, mely ezen az esti órán már nem fogadott vendégeket, viszont hatalmas kilátás volt fentről a sok-sok ezer fényben pislákoló, müezzintől hangos alkonyi városra. Bármerre néztünk, mindenfelé egyforma kockaházak uralták a környező dombokat, ha nem lett volna térképünk talán még vissza sem találtunk volna a szállásra. A megérkezés örömére Peti még betermelt egy nagy adag shawarmát, s – mivel készpénzkészletünk már a végét járta – én inkább Csabi ajándékába fektettem a vacsorám árát. Egy kis plüsstevével lettünk gazdagabbak.

Amman este élt igazán

Élvezzük még egy kicsit a főváros esti zsongását, a labdázó, rohangáló gyerekek, bandázó fiatalok és a nyugodalmasan sétálgató középkorúak és öregek békés összhangját itt a kivilágított színház előtti hatalmas téren. Idegen világ ez külső szemlélőként a sok lefátyolozott nővel, elsőre ijesztő tekintetű, szakállas, fejfedős, furcsa öltözékű férfivel, de – talán az a sok-sok év és tapasztalata teszi – már teljesen biztonságban érzem magam közöttük. A világban ugyanis szerintem nincsenek jó és rossz országok, csak országok és abban emberek, jók és rosszak egyaránt. S csak a szerencse dönti el, hogy kiket sodor elénk a sors.

• Túra nehézsége: Könnyű
• Túra terepe: Síkvidék