0. nap (2008. március 19. – szerda) - Fagyos kezdés
Rajka – Rusovce – Kittsee – Hainburg – Fischamend – Wien-Schwechat reptér
Táv: 73,25 km

Március 19-e egy szokásos kora tavaszi napnak indult. Ám délelőtt 10 óra tájban már a Szombathelyről Hegyeshalom felé döcögő Piroskán találtam magam jól megpakolt, tízéves, tűzpiros Raleigh bicajommal és vadonatúj biciklistáskámmal együtt. Ez a „desztináció" szokásos kezdése már túráimnak, hiszen nem egy túrám kezdőpontjaként volt már Rajka határszéli városa megjelölve.

Az út egyhangúan telik, csupán egy fiatal srác érdeklődik: „Hová-hová ilyen nagy pakkal?" Mikor elmondom, Ciprusra, én lepődök meg jobban, ugyanis annyira nem csodálkozik. Hogy mennyit változott a világ! Pár évvel ezelőtt, ha valaki meglátott felmálházott kerékpárral, komplett őrültnek tartott, s ha esetleg megjelöltem egy 100-200 km-re lévő várost úticélomul, már-már „hihetetlen vállalkozás" kategóriába soroltak. No, de nem baj! Így van a világ rendjén!

Hegyeshalomban kicsit várnom kell az átszállásra, tekerek pár kilométert, ellenőrizvén, hogy hogyan viselkedik a most először felszerelt túratáska, majd befut Dia vonata Győr felől, feleségem ugyanis még reggel egy könnyed budapesti kerekezéssel kezdte a napot. Innen már csak 10 perc az osztrák-szlovák-magyar hármashatár közelében épült Rajka, ahonnan most először fogunk „határok nélkül" átkerekezni először Szlovákiába, majd Ausztriába.

Már az első kilométereken durva északnyugati szelet kapunk, mely igencsak megnehezíti haladásunkat. Ráadásul a pusztában semmi nem állja útját. Elkerüljük Pozsony városát, csak messziről szemléljük házait, majd Kittsee-nél lépünk át Ausztriába. Wolfsthal falu mellett pihenünk, majd a hainburg-i Duna-parton uzsonnázunk egyet. Még csak délután fél négy van, de egyre hűvösebb az idő. Ráadásul jókora viharfelhők jelennek meg a nyugati égbolton. Párszor visszaemlegetjük még, hogy milyen jó volt Pozsonyból indulni, hiszen a szlovák főváros reptere csak 30 km-re van Rajkától, de Ciprusra csak Bécsből megy fapados, így tekerhetünk duplaannyit.

A Hainburg utáni szakasz minden negatív várakozásunkat felülmúlja. Bár komolyabb eső nem kerekedett, viszont minden eddiginél gyilkosabb szembeszéllel kellett megküzdenünk az enyhén hullámzó forgalmas főúton. A „Donauradweg" Bécs és Hainburg között a szemközti part töltésén vezet, bár itt is van „szárnyvonala", de olyan kesze-kusza, hogy szinte követhetetlen. Helyette autók, kamionok minden mennyiségben, no és persze a kerékpárosok legádázabb ellensége: a szembeszél. Lábaim hamarosan teljesen lefagytak, pedig küzdök rendesen: próbálom „húzni" Diát. Az emelkedőkön néhol már majdnem megáll a bicaj, s az egyenes szakaszokon sem megy 12-15 km/h (!!!) fölé a sebességünk. A felszerelés nagy része is nálam van a sátorral és a tekintélyes mennyiségű élelmiszer-utánpótlással. Szerencse, hogy ilyen korán elindultunk, mert – az eredetileg tervezett – 2 órával későbbi vonattal valószínűleg egy végzetes és elkeseredett harcot vívtunk volna a széllel (mondjuk így sem volt nagyban másképp, csak időnk volt bőven). Este 6 körül érkeztünk meg a Schwechat reptérre. „Még egy-két ilyen nap és végleg elmegy a kedvem a kerékpározástól" – hangzik el számból, ahogy érzéketlen, csonttá fagyott lábakkal, kimerülten leszállok a bicikliről a reptér bejáratánál – de már ekkor tudom, hogy nem gondolom komolyan, hiszen pár nap múlva már csak a nagy küzdelem marad meg emlékül, nem pedig a szenvedés.

A Schwechat reptér jóval nagyobb, mint Ferihegy, de így is gyorsan megtaláljuk a helyünket, s már a fűtött várócsarnokban látunk neki a kerékpárok szétszerelésének és a repülőútra való felkészítésének. A mintegy 1 órás munka alatt 3 osztrák érdeklődik, hogyan és hová utazunk, valamint milyen módon lehet feladni a kerékpárokat? Más reptereken mindig „csodabogárnak" néztek minket, akiket távolról kell gyanakvó tekintettel figyelni. Itt szerencsére ez a probléma nem merül fel. Csak az furcsa, hogy miért kérdez már harmadszor angolul tőlem az osztrák fickó, ha én németül válaszolok a kérdéseire!

Este 8-körül feladjuk a poggyászainkat és a kerékpárokat, eszünk egy kis vaníliás karikát, pótolván a veszteségeket, majd nincs más dolgunk, míg kivárjuk a 11 órát, gépünk indulási idejét. Kint közben rendesen rázendít az eső, s ahogy jobban megfigyeljük, az esőcseppek közé hópelyhek is keveredtek szép számmal. „Jó lesz innen elmenni".

Utoljára a reptéri buszon érezhetjük Bécs fagyponthoz közelítő éjszakai levegőjét, majd beszállunk a jó meleg Boeing-be, és kezdetét veheti a mediterrán kaland...

Estig megtett összes táv: 73,2 km

1. nap (2008. március 20. – csütörtök) - Akklimatizálódás
Repülővel: Wien-Schwechat Reptér – Larnaka Nemzetközi Reptér
Larnaka – Kíti – Zygi – Limassol – Asómatos – Epískopi-öböl
Táv: 91,67 km

Repülőgépünk pontosan tartotta 3 órás menetidejét. A gép szinte csak szlovák utasokkal van tele, nem is értjük, hogy miért Bécsből indítja járatát az egyébként pozsonyi központú légitársaság. Repülünk Magyarország, Szerbia, Macedónia, Görögország, Törökország és a Földközi-tenger felett, s otthoni idő szerint hajnali fél 2 tájban már feltűnik alattunk Ciprus szigete sok-sok fényével (nem véletlenül, mert pont a főváros felett repülünk el), majd merész forduló a Larnakai-öböl felett háttérben a nagyváros fényeivel, s mikor már úgy tűnik, hogy gépünk kerekei hozzáérnek a víztükörhöz, hirtelen alánk kerül a sziget legfontosabb repülőterének kifutópályája.

Kint kellemes, 14 fokos hőmérséklet fogad, ennél hidegebbre nem is nagyon kell számítanunk az elkövetkezendő napokban sem. Csomagjaink sérülésmentesen érkeznek, álmosan, de rutinosan összerakjuk gépeinket, átállítjuk óráinkat (itt egy órával később van már), majd kitekerünk a hajnalba.

Már a reptér területén hatalmas „Drive on the left side" táblákkal találkozunk. Nem meglepő számunkra, hiszen előkészületeinkből tudjuk, hogy Ciprus 30 évig brit gyarmat volt, s ha jobban utána gondolunk, a turisták többsége általában repülővel érkezik az Európától meglehetősen távol fekvő szigetre, s itt a repülőtéren bérel autót. Angol feliratokból ezentúl sem volt hiány, a görög betűk mellett szinte mindenhol találkozhatunk velük.

Fáradtak vagyunk, bár már nem maradt sok az éjszakából, letekerünk egyet a tengerpartra. Nincs nagy mozgás, csak egy diszkóból dübörög még a zene. Kicsit távolabb megyünk a szállodasortól, és itt állítjuk fel sátrunkat a reptér közvetlen közelében. Mártózom egyet a tengerben, mely 17 fokos hőmérsékletével jelenleg melegebb, mint a levegő, majd próbálunk egy kicsit pihenni. Hajnali fél öt van itteni idő szerint, reggel 8-ra állítjuk az órát, ilyen nyilvános helyen úgysem bírnánk tovább aludni. Már éppen bevackolom magam hálózsákomba, mikor fülsüketítő zúgásra leszünk figyelmesek. Nincs semmi gond, csak egy utasszállító szállt el a sátrunktól kb. 30 méterre. A nyugodt éjszakának, azt hiszem, most már biztosan lőttek!

Reggel fél 8-kor ébredünk. Párás, fullasztó meleg az idő. Alighogy kikászálódok a sátorból, a szögesdrót túloldalán, a reptér területén egy rendőrautóra leszek figyelmes. A fickó, ahogy meglát, kiugrik a járművéből és jön oda a kerítéshez. Hibátlan angolsággal szólít meg: „My friend". A „barátkozás" azonban csak eddig a mondatrészig tartott, a továbbiakban közli, hogy húzzunk el innen nagyon sürgősen, mert veszélyes és tiltott helyen tartózkodunk. Rekordgyorsasággal pakolunk, de mindez nem elég neki, folyamatosan ismételgeti, hogy AZONNAL el kell hagynunk a helyet. Igazándiból nem értem mi ebben a roppant veszélyes, hiszen az éjszaka már jópár leszállást túléltünk, bár meg kell mondjam zúg is a fejem rendesen tőle. Ahogy elhagytuk a „veszélyes zónát" odahív minket „barátunk". Diának nincs sok kedve társalogni, de azért elmondatom vele az igazságot: kora hajnalban érkezett gépünk és nem találtunk más szállást. Még egy ideig CB-zget valakivel a rendőr, majd „Isten hírével" útra bocsát minket.

Első utunk a városba vezet, egy kis lepattant boltban veszünk reggelit. Mint később megtudjuk Ciprus nem éppen a szupermarketek őshazája. Az áruházláncok csak igen kis mértékben képviseltetik magukat a szigeten, helyette van sok-sok lepukkant koszos „noname supermarket", melyek az európai átlaghoz képest drágábbak (azért valamivel jobb a helyzet, mint Horvátországban). Ami legjobban meglep, hogy italból sincs komoly választék, pedig kereslet – főleg a nyári hónapokban – biztosan van. Ráadásul az üdítőital ára minden eddigi tapasztalataimat meghaladja (2 l Coca Cola kb. 2,3 euró). A nyitva tartásuk általában elég hosszú, de a koradélutáni órákban szinte mindenhol sziesztáznak.

A larnakai Sóstó mellett egy parkban reggelizünk. Már most melegünk van, másfél liter tejet pár perc alatt ledöntünk, valamint esszük az édeskés ízű itteni kenyeret. Meleg napnak nézünk elébe, ráadásul itt is nyugati áramlás van, tehát szembeszéllel kezdünk! A kerékpárjainkhoz védőburkolatként használt csőszigetelőket elrejtjük a bozótosban, ez megvár, mire visszaérünk. Bár iszonyatosan zúg a fejem, legszívesebben meg sem moccannék, nincs mit tenni. Vár ránk Ciprus!

Hosszú, forgalmas, 2 pályás, középen pálmafasorral elválasztott kivezetőúton elhagyjuk Larnakát, s ahogy elérjük az autópálya-felhajtót a forgalom szinte teljesen megszűnik. Szerencsénkre Ciprusnak igen jó minőségű, s ráadásul ingyenes autópálya-hálózata van a legnagyobb városok között, így – a nagyvárosokat kivéve – szinte végig kisforgalmú, s ugyanakkor még az osztráknál is jobb minőségű utakon haladhatunk.

Első megállónk Kíti, ahol egy jellegzetes görög katolikus templomot nézünk meg. Ez így elsőre még nagy látványosság, majd rá kell jönnünk, hogy szinte minden valamire való településnek van egy „skatulyából előhúzott" tökéletes állapotban lévő temploma.

Hosszú egyenesekkel kezdünk a szembeszeles síkságon, mindenfelé ültetvények: a búza itt már kalászba szökkent, érik a paradicsom és a paprika, s bár kevés fa van van, de már mindegyik hatalmas, zöld lombkoronával büszkélkedhet, tisztára, mintha nyár lenne. Az úton csak néhány autós, traktoros, meg pár bringás húz el mellettünk, de ők nem túrázók, csupán országúti edzést tartanak. A falvak is teljesen mások, mint itthon mediterrán jellegű épületek, szűk utcácskák, a kertekben narancs és citromfák zöldellnek, a házak tetején pedig hatalmas fehér tartályokban melegítik a vizet. Gyorsan beugrik, hogy nálunk ezeket a tartályokat feketére szokás festeni (már ahol van), itt nyáron valószínűleg csak légnemű állapotban lehetne tárolni a sötét tartályban melegített vizet.

Alig megyünk 40 km-t arra eszmélünk, hogy rettenetesen szomjasak vagyunk! Az ivóvíz itt nagy kincs, hisz nagyon kevés van belőle. Cipruson csupán a téli hónapokban esik egy kevéske csapadék, a nyári hónapok teljesen szárazak. Bár úgy olvastuk, hogy az idei tél is jócskán szárazabb volt, mint az átlagos. Ezt legjobban onnan szűrtük le, hogy akárhány folyót is jelöl térképünk, mind-mind csak egy száraz kavicsmedren át vezetett híd. Folyóvizet Cipruson egy hét alatt csupán egy helyen láttunk!!! Ennek ellenére már most, márciusban ezerrel működnek az öntözőberendezések mindenfelé. Zygi faluban szerencsére találtunk egy kicsi és kopott „szupermarketet", ahol kb. 5-6 üdítő közül lehetett választani „drága és még drágább" kategóriában. Lemegyünk egyet a kavicsos tengerpartra pihenni. Egy digitális hőmérő szerint 23 fok van, de a Nap olyan erővel tűz, mintha már június lenne.

Zygi után a B1-es (autópályával párhuzamos) főúton folytatjuk utunkat, mely ugyanolyan forgalmatlan, mint bármelyik mellékút. Itt már dombosabb a terep, s kissé beljebb haladunk, de a parti szél legalább nem tudja kifejteni „áldásos" hatását.

Délután 4 óratájban érkezünk meg a sziget második legnagyobb városába, Limassolba. Igazi nyüzsgő nagyváros, itt található a görög rész legnagyobb kikötője, valamint kereskedelmi és ipari központ is egyben. Sok időnk azonban nincsen. Ugyanis nem nyár van, 6-kor már lemegy a Nap, addig szeretnénk – a tegnapi után – egy nyugodt szálláshelyet találni, ahol végre rendesen kipihenhetjük az utazás fáradalmait. Kicsit nézelődünk a hangulatos tengerparti sétányon, majd – tartva a nyugati irányt – elhagyjuk a várost.

Limassol után már nem követjük a partvidéket, helyette átszeljük az Akrotíri-félszigetet, mely Ciprus legdélebbi csücske. A lapos félszigeten a táj jellege jócskán megváltozik. A sziklás, kopár partvidék helyett mindenfelé gyümölcsfák, rogyásig tele citrommal, naranccsal, grape-fruittal, mi csak szem-szájnak ingere. Néhol a citrusfák ága egészen az útig hajlik, szinte kínáltatja magát. Nekünk sem kell több, rogyásig megpakoljuk magunkat citrommal és naranccsal. A fáról szedett narancs persze nem olyan, amilyet itthon a Tesco-ban lehet kapni! Már messziről érezni illatát, s ahogy leszakítod, a kezed is rögtön narancsillatú lesz. Bár nem válik el olyan könnyen a héjuk, mint az „itthoni" példányoknak, viszont nedvességtartalmuk és ízük jócskán felülmúlja bármelyik boltunk importkészletét (egyébként bármilyen furcsa, boltban itt sem olcsóbbak a citrusfélék, mint nálunk – de ki az a hülye, aki itt boltban veszi meg).

A Nap már erősen a nyugati égbolt széléről tekinget le ránk, jó lenne végre táborhelyet találni. Egy néptelen, jelzetlen úton indulunk az üllő alakú félsziget nyugati oldalán, a vidék mocsaras, a távolban szarvasmarhák legelnek. Már teljesen lemondunk a tengerpartról, és majdnem megfordulunk, mikor végre feltűnik előttünk a kavicsos part!

Sehol egy lélek! Pont ilyen helyre vágytunk! Megcsodáljuk a párafelhőbe burkolt naplementét, majd tisztálkodás gyanánt fürdünk egyet a tengerben és Füstlit sütünk vacsorára. Igazán jó tűzifa nincs, így kissé „érdekes" az íze, de mégiscsak hazai! Nagyon korán, már este hét óra fele térünk nyugovóra. Ekkor már a telihold uralja a tájat és a tengert, mintegy nappali világosságot varázsolva.

Estig megtett összes táv: 164,9 km